– Nézd, Karcsikám, őszinte leszek veled. Szerintem teljesen mindegy, hogy ki kit segít a hatalomhoz és hogy kinek mennyi pénze van. A hatalom bárkit megszédít, és ha ezt a szándékosan elejtett gazdasági mechanizmust egy aktuális kormányfő meglátja, akkor azonnal cselekedni fog. Nem fogja érdekelni, hogy kinek mivel tartozik, mert leszarhatja. Átveszi az irányítást és mindenki kussolni fog. A kérdés csupán csak annyi, hogy mikor érkezik el ez a kormányfő – tűnődött a jövőképén Görbe Imre.
1989. június 16.
Budapest
Reggel óta tartó, folyamatos emberáradat hömpölygött az Andrássy úton a Hősök tere felé. Walter izgatottan hömpölygött a tömeggel, próbálta átélni a megelevenedett történelemet. Kicsit aluliskolázottnak érezte magát, hogy nem tudta pontosan, hogy ez a sok ember miért érdeklődik ennyire egy temetés után. Azzal tisztában volt nagy vonalakban, hogy az ország, a kommunizmus és a demokrácia valamilyen formában mind egyesül ebben a rendkívül fontos eseményben. Az ország ugye adott, a kommunizmus meghal, a demokrácia pedig megszületik. Óriási hatásfokú szimbolikus esemény Nagy Imrének, az 1956-os forradalom miniszterelnökének és mártírtársainak újratemetése, akiket 31 évvel korábban, 1958. június 16-án hajnalban kivégeztek. A tömegben sétálva Waltert furcsa érzések kerítették hatalmába; a mellette ballagó emberekben érezte a nemzeti érzékenységet, az önbecsülésükben a diktatúra által sárba tiport nép jogos akaratát és a vágyat arra, hogy ezt végre kimondhassák. Sokáig félő és elnyomott hazafias polgárok vonulata volt ez. Walter nem hitte volna, hogy amikor 2012-ben a Terror Háza múzeumban látott néhány képkockát a híres újratemetésről, egyszer még ő is élőben részt vehet rajta. Érdekesség, hogy a később rendkívül híres múzeum szintén az Andrássy úton fogja megnyitni kapuit 2002-ben. Sokak kezében látható volt a forradalom jelképe, a középen kiégetett magyar zászló. Az öltözködésekből ítélve valószínűleg rengetegen érkezhettek vidékről – látszott, hogy mindenki igyekezett hozni a tőle telhető maximumot, mégis kézzel fogható volt a szegénység. Szegény emberek szomorú, reményvesztett, de valahol mégis bizakodó menete. A Hősök teréhez érve szinte mozdulni sem lehetett. A hangszórókból éppen az 1956-ot követő kivégzések névsorát olvasták fel. Háromnegyed órán keresztül. A téren nagyjából harmincezren lehettek, több száz külföldről akkreditált tévés és fotós társaságában. Walter igyekezett előrébb furakodni, amikor hirtelen földbe gyökerezett a lába. Felismert valakit. A nagypapáját, ahogy éhesen, szomjasan áll a tömegben, könnyes arccal. Aggodalomra semmi ok, gondolta, a nagypapája semmilyen körülmények között sem ismerheti őt fel, lévén ’89-ben ő még csak hároméves. Volt benne egy megszólítási vágy, de egyelőre nem merte megtenni; félt, hogy beleavatkozik a történelembe. A gondolat viszont, hogy felnőttként beszélgethessen a nagypapájával, egy vissza nem térő lehetőségnek tűnt, ugyanis tudta, hogy a nagyapja négy évvel később meg fog halni. A közelébe lépett, próbálta kifürkészni a gondolatait. Vajon mire gondolhat az öreg? Amennyire a családi történetekből hallotta, a nagypapája kifejezetten nem ápolt jó viszonyt a kommunistákkal, a nézetei a következő generációkon is erősen érződtek. Még talán rajta is. Egyelőre kivár, esetleg majd később követi, aztán ha felszáll egy buszra vagy villamosra, akkor mellé ül, vagy valami ilyesmi. Majd csak lesz valahogy. Egyszerűen nem volt bátorsága. Tiszteletlenségnek gondolta a nagypapájával szemben, hogy úgy beszéljen vele, hogy közben ő ne tudja, hogy az unokája. Persze úgysem hinné el a sztorit, ha elmesélné, de akkor sem.
Egyszer csak egy ismerős hang szólt a hangosbemondóba. Ösztönösen kezdte keresni szemével az ismerős hang forrását, míg végül az egyik pódiumon meglátta. A fiatal, ambiciózus Orbán Viktor volt az. Hát ez hihetetlen! Valószínűleg csak Walter tudta a tömegben, hogy ez a fiatalember 2019-ben már a negyedik miniszterelnökségét fogja gyűrni. Mint minden híres embert, a népesség fele utálni fogja, a másik fele pedig szeretni. Itt még láthatóan mindenki szerette, mert itt még nem volt híres. A beszéd közben arra gondolt, hogy biztos sokan a szemére fogják hányni-vetni az éppen most elhangzottakat, de mégis meggyőződése volt abban, hogy ez az ember egy és ugyanaz, mint akit 2018-ban negyedjére újraválasztanak. A beszéde pontosan úgy hangzik, mint bármelyik évértékelője. A szóhasználat, a megfogalmazások, mind-mind zseniálisak. A legegyszerűbb emberek is értik. Nem használ fellengzős kifejezéseket, pedig bizonyára ismer jónéhányat. Mégis tudatában van annak, hogy megválasztani a tömeg fogja, úgyhogy úgy kell beszélnie, hogy ők is megértsék. Zseniális. Egyszerű gondolatok egyszerű embereknek. A politikában mindig az a sikeres, aki meg tudja fogalmazni azt, amitől a legtöbb ember fél vagy zavarja, majd ezt felerősíti bennük, hogy igazuk van, végül pedig kiáll, hogy majd ő megvédi őket a kizsákmányoló gonosztól.
Az külön-plecsnit érdemel, aki négyszer, vagy ki tudja, még hányszor el tudja játszani ezt a színházat. Amikor az emberek úgy érzik, hogy elvesznek a kommunizmus hínárjában, akkor jön ő és megmenti őket. Aztán lesz majd gazdasági világválság, bedőlt devizahitelesek, életünkre törő afrikai bevándorlóhordák, világjárvány, éppen ami szembejön. Egy erős marketinggel felnagyítja a fenevadat, majd megöli és megdicsőül. Tökéletes. Tényleg le a kalappal előtte, Magyarország történelmének egyik legnagyobb alakja. Az dobja rá az első követ, aki nem ugyanezt csinálná. Külön érdekes, hogy az általa alkalmazott „fejedelmi stratégiát” már jóval előtte, az 1500-as évek elején megírta Niccolo Machiavelli „A fejedelem” című könyvében. Leírja, hogy ahhoz, hogy fenntartható kormányzást vigyél végbe, teljesen alá kell rendelned az erkölcsi elveket a célszerűségnek, a cél elérése által és érdekében diktált szempontoknak, ahol a fejedelem dolga az, hogy a rendelkezésére álló emberekkel a legjobb eredményeket érje el és ne foglalkozzon sem a neveltetésükkel, sem a felvilágosításukkal. A XX.–XXI. században persze ezt nem lehet olyan drasztikus módszerekkel elérni, mint a középkorban, de az erre kínálkozó lehetőségek ugyanúgy megvannak. A közösségi médiák korában borzasztóan nehéz lesz hatalmon maradnia, ugyanis a népnek az kell, hogy könyörületesnek, vallásosnak, becsületesnek és erkölcsösnek lássák, ami a miniszterelnöki tisztséggel, mint hivatással nem összeegyeztethető. Az ember vagy miniszterelnök, vagy irgalmas szamaritánus. A kettő együtt sajnos nem működik. Vannak politikusok, akik ezt szeretnék máshogyan mutatni, de az csak parasztvakítás. Waltert, aki helikopter üzemmódban nézhette a demokratikus Magyarország hajnalát, teljesen lenyűgözték az okos és a buta emberek közti alapvető különbségek. Ő maga sem tudta, hogy melyik csoportba is tartozik. Itt most nyilván a nagyon okosok körébe, de csak azért, mert nagyjából ismeri a következő harminc év történelmét. De mit gondolna, ha nem ismerné? Valószínűleg azt, amit a körülötte lévők mindnyájan. A kommunizmusból ki, a demokráciába be, jelentsen bármit is, bármi áron, akárki oldalán. Fejest kell ugrani az ismeretlenbe, főleg úgy, hogy még a kilátások is jobbnak tűnnek. Végül is ezek az emberek most mind okosak. És bátrak. Hazafiak és hősiesek. Mint a nagyapja, aki az előbb még ott állt mellette karnyújtásnyira, de most, hogy körbenéz, nem látja sehol. Talán jobb is így, gondolta. Orbán Viktor beszédének lassan vége. Ezt nem lehet kihagyni, megpróbál a leendő miniszterelnök közelébe férkőzni, hátha