– Kedves hölgyeim és uraim, köszönjük ezt az óriási elismerést. Amikor néhány évvel ezelőtt belevágtunk, még nem is sejtettük, hogy az út, amelyre léptünk, sikerkövekkel lesz szegélyezve, bármennyire is fontosnak tűnnek az ilyen elismerések, nem ezek az igazán fontosak. Hanem a hétköznapok. Azok a hétfők, keddek, szerdák, csütörtökök és péntekek, amikor reggel bemegyünk a munkahelyünkre, belekezdünk valamibe, folytatjuk, és végül aznapra lezárjuk. Az bennük az igazán fontos, hogy mi mindezt jókedvűen, szívünk szeretetéből tesszük nap nap után. Amikor fáradtak vagyunk, leülünk a babzsák foteljeinkbe, bekapcsolunk egy kis inspiráló zenét, és a szó legnemesebb értelmében szarunk a világra. Cégünk soha nem részesült állami támogatásban, semmilyen javadalmazó kompromisszumot sem kötöttünk. Nem is értünk egyet a pályázati pénzekkel. Olyan ez, mintha egy bíró gólokat adna egy focimeccsen az egyik csapatnak csak azért, mert azok tisztábban tartják az öltözőjüket, vagy mert többet edzettek a nyári szezonban. Érdemtelenül nem szabadna egy cégnek sem pénzhez jutnia. Mi így gondoljuk. Köszönjük még egyszer!
Síri csend. Még Vámhegyi Kázmérnak, az eddigi legnagyobb puffogónak is elakadt a szava. Még a gondolatai is egy-két másodpercre. Nem tudta összerakni magában, hogy vajon ezt tényleg hallotta-e, vagy csak kezd megőrülni. Már a munkavégzés közben gyakorolt babzsákfoteli nihilizmus is erős lyukat ütött az elméjében, de az utána következő mondatoktól a lélegzete is elállt, a vérnyomása pedig az egekbe emelkedett. Hogy a faszba gondolja ez a nyomorult senki, hogy az év innovatív vállalatának címét csak úgy megkapja, majd kiáll ide és elkezdi fikázni őket, akik kaptak már állami támogatást, és sokuk cége még így sem négy és fél milliárdos? Mégis, hogy veszi a bátorságot, hogy nyíltan, mindenki előtt felvállalva a szentségtörést megmondja a frankót? Ez ugyanis szentségtörés, semmi kétség. Még egymás közt is annak számít, nemhogy itt a színpad kellős közepén, ország-világ szeme láttára. Holnap biztos rárepül a média is az állami támogatással vagyonosodó cégek tulajdonosaira, hogy ők meg sem érdemelték, meg hasonlók. És mindezt egy olyan terem kellős közepén, ahol dugig vannak a politikai holdudvar jeles képviselői. Ez, mondjuk, bátor. Ennyit azért Vámhegyi is elismert magában. Tökös a srác, ez kétségtelen. De akkor is! Meg ez a gyenge focis hasonlat. Hogy ők csak azért jutottak többre, mert pénzt kaptak?
Magában Vámhegyi pontosan tudta, hogy CleverBoy-nak igaza van, telitalálat, amit mondott, az elméje mégsem volt képes befogadni. Túl régóta gazdagodik ő ahhoz, hogy őszinték legyenek vele az emberek. Legalábbis a többség már évek óta biztos nem az. Ő is egy félművelt újgazdag volt, de erre azért magától is rájött. Hogy az emberek nem őszinték már vele. Egy régi vágású „dínófőnök”, kialakuló megalomániával, meghintve egy kis adag skizofrén paranoiával. A rendezvény közben is háromszor nézte meg az asztal alatt a vécépapírgyár élő kamerafelvételeit. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, alátámasztásnak pedig a többi dínófőnök haverjára gondolt, akik szintén hasonlóan cselekszenek. Ezt játsszák mindig és mindenhol. Felkelés után, ebéd közben, lefekvés előtt, rendezvényeken, nyaraláson. Valamiért rájuk fordítva hatott a XXI. századi szakmai evolúció. Az őrületbe kergetik magukat azzal, hogy egyre több dologba kívánnak beleszólni, minden dolgozójuk számítógépébe belemásznak, majd csodálkoznak, hogy mindenben és mindenkiben az ellenséget kezdik látni és érezni. Egyedi szlogenük: „Azért lesz úgy, mert én azt mondtam!”
Az általuk összehívott megbeszéléseken igyekeznek dominanciájukat szakrális erejű késésekkel, illetve szimbolikus okostelefon-nyomkodással kifejezni. A munkafolyamatok észszerű delegálása helyett játszák a „one man showt”, majd csodálkoznak, hogy a dolgozók egyre kevésbé gondolkodnak, nincsenek ötleteik, beszürkülnek, majd menthetetlenül kiégnek.
Vámhegyi Kázmérnak is régóta fájt már emiatt a feje, hajlamos volt úgy érezni, hogy csak ő dolgozik és senki más. Ez az érzés egyre gyakrabban és gyakrabban tört rá, pedig olyan szépen megálmodta magának a gondtalan nyugdíjaséveket. Erre azon kapja magát, hogy egyre többet dolgozik és egyre fáradtabb. Arra pedig igyekszik erőltetetten nem gondolni, hogy lehet, hogy benne van a hiba. Képtelen a modern kor szellemében vezetni a saját cégét. Néha üvölteni tudott volna fájdalmában. Üvöltött is. Másokkal. Azokkal, akik épp aznap az útjába kerültek. A macskába is belerúgott, ha bal lábbal kelt fel. Ezt mindenki tudta róla, természetesen a háta mögött. Amikor meg végre eljut egy ilyen nívós eseményre, amit nem a dolgozói áldozatos munkájának, hanem saját szuverén életműdíjának fogott fel, idejön egy gyerekes becenevű Woodstock-szökevény huligán, és nemes egyszerűséggel beárazza őket. Megmondja, hogy a pályázati lóvé nélkül sehol sem lennének. Hogy tiltanák be a hülye alkalmazását a rohadt életbe. Tovább dühöngött. Oda is súgta a mellette ülő, azóta oligarchává cseperedett Felvidéki Jánosnak, akikkel komák voltak: – Mit szólsz ehhez a szarsághoz, Jánosom?
– Hogy mit szólok? Azt, hogy akinek ilyen gyorsan ível a felfelé út, annak ugyanilyen gyorsan ível majd a lefelé vezető út is. – Felvidéki büszkén kihúzta magát. Azt hitte, bölcset mondott. Valami megfoghatatlan bölcsességet, mint Szókratész vagy Marcus Aurelius. Nyílt a képzeletbeli bicska a zsebükben; olyan rég volt már, amikor ők voltak fiatal feltörekvők, szinte el is felejtették. Felvidékinek sem jutott eszébe a biatorbágyi hentesboltja, neki az időszámítás a privatizáció utántól kezdődött. Az, hogy mi volt előtte, pedig senkit ne érdekeljen. Ő mindig is jómódú volt, és saját magának köszönhette a sikereit. Ő így gondolta. Akárcsak Vámhegyi. Felvidékit kicsit szíven ütötte ez a „Jánosom” kifejezés is. Vámhegyi nem tudja, hol a helye? Lényegesen több pénze van, mint neki, őt csak ne jánoskázza meg jánosomozza le ez a kisgazdag. Mit képzel? Az, hogy egy asztalhoz ültették őket, nem jelenti azt, hogy egyenkaliberűek. A profitja több éves szinten, mint ennek a Vámhegyinek a forgalma.
Hihetetlen, hogy egy ilyen rendezvényen sem tudják megoldani a társadalmi rétegek szimbolikus elhelyezését. Lehetne egy gazdagok asztala, egy még-gazdagabbak asztala, és lehetne a leggazdagabbaknak is egy asztal. Utóbbit a terem legjobb helyére, természetesen. A kisgazdagok meg örüljenek, hogy itt lehetnek, nekik jó lesz asztal a büfé és a folyosó mellé. Felvidéki is fortyogott, de már nem CleverBoy fájó, bátor és találó felszólalásán, hanem Vámhegyi lekezelésén. Borzasztóan nehezen viselte a lekezelést, főleg egy magáról túl sokat képzelő kisgazdagtól. A miniszterelnöktől is nehezen tűri, nemhogy egy Vámhegyi-félétől.
Lefelé vezető út?! Jah, hát azt én is remélem, hogy bassza meg a hülye díját – kommentálta szókincs hiányában a klotyópapír-király, majd folytatta. – Kleverboj, mi, okos fiú?! Inkább sztyüpiddog, hülyekutya, nem? – kuncogott magában.
Azt hitte, vicces régi érdekbarátja előtt, valamint büszke volt magára, hogy megcsillogtathatta szánalmasan helytelen angol tudását is. Felvidéki még szimulálni sem kezdte el, hogy értené a tréfát, annyira gyengére sikerült. Ezért inkább úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, magában pedig mélységesen lenézte Vámhegyi Kázmért. Szemével az ülésrendet kezdte el tudat alatt pásztázni; kíváncsi volt, hogy vajon jó asztalnál ül-e. Mérlegelte, hogy ha összeadja az egyes asztaloknál ülők összvagyonát,