– Köszönöm, drága barátom, tudod, hogy ha kényelemről fan szó, akkor nem sajnálom – hazudta érdekbarátja szemébe Herr Schwarzenberger. Illetve nem is hazudta, hanem téves tudatában hagyta Nyikost, mintha tényleg az övé lenne a nyaraló. Ha esetleg valami véletlen folytán mégiscsak kiderülne, hogy nem az övé, akkor azt mondhassa, hogy ő soha nem állította, hogy a tulajdonában van. Ami amúgy őt is meglepte, mert senkinek nem mondott olyat, hogy vett volna egy nyaralót. Annyit mondott csupán az ismerőseinek, hogy lemegy a nyaralóba, mert pihenésre van szüksége. Ezek szerint félreértették. Fecsegnek ezek összevissza. Klasszikus pletyka. Mindenesetre tetszett neki a dolog; így fáradoznia sem kell, hogy feljebb pozícionálja magát a valóságtól. Megtették ezt helyette a kedves ismerősök.
– Kik várhatóak még a mai kötetlen beszélgetésre? – A hangsúly a kötetlenen volt. Ezzel akart hivatásos formát adni a találkozójuknak. Egy kicsi formalitást, egy kis fontoskodást. Mintha ők már olyan fontos emberek lennének, hogy egy baráti találkozót sem lehet máshogy hívni, csak úgy, hogy kötetlen beszélgetés.
– Itt lesz, kérlek szépen, mindenki, aki számít… meg te – és hangosan felnevetett Schwarzenberger úr. Kicsit rátett egy lapáttal az előző kötetlen kifejezésre azzal, hogy sejtelmesen elkezdett titkolózni, no meg Nyikost beárazta a többiekhez képest. De sebaj, ez a Nyikos úgyis kap elég hideget-meleget, nem ezen a tréfán fog megsértődni, az egyszer biztos, és valójában nem is állt szándékában megbántani. Csak úgy jött, muszáj volt lecsapni a magas labdát. Mielőtt érdemi válasszal szolgálhatott volna, egy hangos dudaszó kíséretében megpillantották a KGST-hangulat vallási műkincsét, a piros kocka Ladát. A büszke tulajdonos, Vámhegyi Kázmér vigyorgott a volán mögött. Nem tudni, hogy az új autójának státuszszimbóluma késztette túlzó mosolygásra, vagy csak simán annak örült, hogy fel tudott vele menni egy tizenötfokos emelkedőn. Mindenesetre boldognak tűnt, ez kétségtelen. Gondosan lassítva közelítette meg őket, egy hatásvadász motorbőgetés társaságában. Az igazság az volt, hogy a lábai még nem szokták meg a kuplungot, és a lefulladástól való szégyen elkerülése érdekében inkább hangsúlyosabb gázfröccsel próbálkozott. Vámhegyi kiszállt harmadmagával a tűzpiros torpedóból, majd hangosan köszöntötte barátját:
– Wilkommen frand!
Ó, Vámhegyi, te nagyon hülye, inkább tanulj angolul, az jobban megy – gondolta Schwarzenberger, majd igyekezett viszonozni a kedves gesztust.
– Ich begrüße alle meine Freunde! Üdfözöllek benneteket, barátaim! – Kezet fogtak, megölelték egymást.
– Uraim! Örülök, hogy megtisztelnek a társaságukkal, kérem, köfessetek. Nagy örömömre szolgál, hogy fendégül láthatlak benneteket eme fenséges balaton-felfidéki kulipintyóban. Kérlek benneteket, érezzétek otthon magatokat, ami az enyém, az a tiétek is – próbált vendégszeretőnek tűnni, már-már túlzóan, főleg, hogy itt semmi sem volt az övé. Viccesnek tartotta a Balaton egyik legszebb nyaralóját kulipintyónak nevezni.
– Gyertek, urak, igyunk egyet arra, hogy megérkeztetek, aztán később iszunk majd másra is – viccelődött tovább. Az előre bekészített olaszrizling már várta a szomjas vendégeket, természetesen a szóda is dukált hozzá. Kisfröccsöket ittak. Nem csináltak házmestert meg hosszúlépést. Mindenkinek kétdecis pohara volt, abba tölthette a bort és a szódát. A rendkívüli melegre való tekintettel gyorsan fogyott a helyi, kiváló minőségű rizling, szerencsére Schwarzenberger úr tisztában volt a pincehelyiség nyújtotta utánpótlás szinte kifogyhatatlan tárházával. Úgyhogy fröccsöztek. Nem kicsit, nagyon. Vámhegyi örömittasan tartott kiselőadást legújabb büszkeségéről, részletesen ecsetelte, hogy ő hogyan éli meg a kilencvenes évek KGST-hangulatát.
– Képzeljétek, elvtársak – az elvtársak kifejezést cinikusan használta, mélyen elítélte az éppen leomlófélben lévő rezsimet –, hétfőn jött az értesítés, hogy megérkezett a várva várt autóm, és hogy mehetek érte a csepeli Védgát utcába, a Merkúr-telepre. – Ünnep volt ez a javából. – Tudjátok, mennyire akartam már egy normális kocsit a seggem alá?! Utáltam már Trabanttal járni, az olyan snassz. Aztán ha majd ezt megunom, remélem, összejön egy kettes Golf. A múltkor láttam egyet, barátaim, az valami fenséges egy teremtmény. Na de majd legközelebb. – Vámhegyi – mint minden valamirevaló autótulajdonos – már javában tervezte a továbblépést az autózás jövőjébe, az akkoriban szinte elérhetetlen nyugati autók varázslatos világába. – Uraim, igyunk a továbblépésre, a hazára, a kapitalizmusra! Tovarisi konyec!
– Tovarisi konyec! – hangzott mindnyájuktól és koccintottak. Soha nem fogják elfelejteni Orosz István egyszerű, de zseniális plakátját, ami hátulról ábrázol egy dagadt elvtársfejet, a kép tetején pedig az alábbi felirat olvasható: Tovarisi konyec! – Elvtársak, vége! Szállóigévé vált, amit csak azok értenek igazán, akik átélték.
– Mihez kezdjünk most? A rendszer összeomlik, és itt lesz egy ország irányítás és bármiféle kontroll nélkül. Szerintetek is eljön a könnyű lóvé országa? – kérdezte Nyikos Elek, a kecskebűvölő.
– Hogy mi lenne?! Elmondom nektek, mi lesz. Ugyanaz, mint bárhol máshol, ahol a kapitalizmus felütötte kapzsi kis fejét. Annyi különbséggel, hogy az elején nem kell attól félni, hogy lerohanják az országot a nagytőkések. Gyarmat leszünk, de szabadok. Bérmunka-gyarmat. Olcsó munkaerő a kapitalista fállalatoknak. Megspékelfe egy tízmilliós fogyasztói piaccal, akik csak arra fárnak, hogy elhúzzák előttük a mézesmadzagot. Lesz itt minden, nekem elhihetitek. Ahhoz, hogy felpörgessék a gazdaságot, rá kell fenni az embereket, hogy fogyasszanak. Ahhoz fiszont, hogy fogyasszanak, kelleni fog fogyasztható termék, amit elő kell állítani falahol. És itt jöfünk mi a képbe. A folyamat legelején, ami holnapra már falóság lesz. A termékeket elő kell állítania falakiknek, hogy a jószágoknak legyen mit fogyasztaniuk. Az ócska hiánygazdaságból egy modern fogyasztói társadalommá fogunk törzsfejlődni. Én mondom nektek, akinek fan egy csepp esze, az meglofagolja a gazdagsághoz fezető hullámokat! A fogyasztásra! – emelte poharát Schwarzenberger, a kapitalista fogyasztóforradalmár.
– Értem én, hogy ez nagyot fog szólni, de mégis hol kéne kezdenünk, Karcsikám? Vannak kecskéim meg disznóim, egész jól megélünk belőle már most is. Gondolod, hogy van feljebb? – értetlenkedett Nyikos.
– Persze, hogy fan! Sőt, még csak most fog elkezdődni! A te esetedben, drága barátom, ígéretes agrárbizniszek fannak kilátásban. Ha fan néhány szatyor felesleges pénzed, akkor pedig prifatizálj, ahol csak tudsz! Húgyért-szarért lehet majd fenni bármit, amit csak akarsz. Tizedáron fágják hozzád a drága állami tulajdont, azt hiszik, hogy ezzel pénzt tudnak generálni az országnak. Pedig nem több ez, mint a fagyon legális szétlopása. Difatos szóval: prifatizálása. Néhány éfig még biztosan ez lesz, senkinek sincs oka félnie, a kutya nem fogja később megkérdezni, hogy honnan fan. Amit a kezetek elér, azt kőkeményen fogjátok