– Úgy gondolja, hogy hatalomra kerülése esetén a mindennapjait a magyar polgárok ügyeinek segítésének szentelné, háttérbe szorítva az ön és barátai gazdasági érdekeit? – feszegette a kérdéskört Walter.
– Pontosan. És most elnézést, de szeretném leróni a kegyeletet. Viszontlátásra, polgártárs! – mondta a leendő miniszterelnök.
– Bízom benne, hogy ez a gondolatmenet őszinte volt és, hogy végigkíséri egész pályafutása alatt. Minden jót önnek is, Orbán úr! – majd kezet ráztak. Nem is kézrázás volt ez, inkább csak amolyan lepacsizás, mint amit a kamaszok szoktak a középiskolákban. Walter megszegte ugyan a fogadalmát, de most ő is hazafinak érezte magát, hogy legalább ennyi útravalót megpróbált átadni a leendő miniszterelnöknek, hátha erősebben rögzül benne, hogy ki kinek a szolgálója. Ennyi talán belefért, itt és most a magyar embereknek. A jövő magyarjai érdekében.
A megemlékezés fél kettő körül, a Himnusz lejátszásával zárult. Walter a szeme sarkából folyamatosan a tömeget pásztázta, kereste nagypapáját, vagy akárki mást, akit ismerhetett. Tudat alatti reakció volt ez, a tudatos énje ellenkezett. Azt ismételgette magában, hogy nem szabad a nagyapjával beszélgetnie, mert megváltoztatja a történelmet, ezért nem szabad tovább keresnie sem. Amúgy is hülyeség az egész, pontosan tudja, hogy hová fog hazamenni az öreg, ennyi erővel felkereshetné akár ott is néhány óra múlva. Az egész családját. Még akár saját magát is meglátogathatná, az égvilágon semmi sem akadályozza meg ebben. Érdekes, hogy amíg nem találkozott egy hús-vér felmenőjével, addig nem tűnt nehéz dolognak betartani az ismerősöktől való távolmaradási fogadalmát. Most viszont nem várt érzések kerítették hatalmukba. Mintha egy érzelemdinamit robbant volna fel közvetlenül mellette. Feltörő gyerekkori emlékek; a soha fel nem tett kérdések bepótlásának lehetősége; a senki által nem emlékezhető első három év családi kulisszatitkainak megismerése. Egyre erősödő belső vívódás, szinte már elsőfokú önmarcangolás. Még egy dolog tűnt fel Walternek, ami rendkívül szokatlan volt, amikor ennyi ember egyszerre van jelen egy helyen: a csend. A csend, ami körülvette, hátborzongató volt.
A virágokkal roskadásig pakolt halottaskocsik motorján kívül a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A tömeg minden intelem vagy fegyelmi kényszer hatása nélkül, méltóságteljesen állta a halottasmenet élő sorfalát, a gyászmenetben araszolókat még több araszoló követte, a Rákoskeresztúri temetőnél pedig egy újabb tömeg várta. Szintén csendben. Ezek az emberek még tudtak koncentrálni, töprengett Walter. A legszebb az egészben, hogy egyikük kezében sincs ott az ostoba okostelefon, amivel tökéletesen el lehetne rontani egy ilyen fenséges eseményt. Itt még tudták, hogy hogyan kell tiszteletet adni és viselkedni. Szerencséje van Nagy Imrének, hogy 1989-ben van az újratemetése, és nem 2019-ben. Akkor egész biztosan minden párt külön tüntetést szervezne, összecsapnának a hülyék a még hülyébbekkel, a média és a közösségi oldalak tovább süllyesztenék a közhangulatot, valamint mindenki kezében ott lenne az okostelefon. De senki nem lenne csendben. Óbégatnának, sivalkodnának, őrjöngenének. Zavaros téveszmékben élők konfrontálódnának a hamis igazságokban hívőkkel. Az egészben egy közös lenne, mégpedig az, hogy Orbán Viktor beszédet mondana. Annyi változtatással legfeljebb, hogy a kommunisták migránsok is lennének. Biztos, ami biztos. Ugyanis egy kommunista migránsnál valószínűleg rondább teremtményt a Föld nem hordott még a hátán.
Úgyhogy valahol igenis szerencsés ember ez a Nagy Imre. Legalább az újratemetése jól sikerült. A legmegalázóbb mindenképp az lett volna, ahogy a koporsójánál szelfiznek az ütődöttek. Szerencséjére erre nem került sor.
Érdekes elgondolás, hogy mi lett volna, ha ’56-ban sikerült volna a szabadságharc a sztálini terror és szovjet megszállás ellen. Lehet, hogy most előrébb tartanánk? Bizonyosan. Magyarországon rendszerváltás 1957-ben. Nem is hangzik ez rosszul, gondolta Walter. Vajon Kelet-Európa többi országa is követte volna a példánkat, lett volna „a magyar modell”? Kialakult volna a többpártrendszer és a demokrácia? Vagy nem történt volna több, csupán a privatizáció kezdődött volna el bő harminc évvel korábban? És hol tartanánk 2019-ben? Jönnének át az osztrák munkavállalók a jól fizető magyar munkahelyekre? Nem kéne félni, hogy a visszahúzódó, megtépázott orosz medve új erőre kap és előjön a barlangjából? Mert egyszer felébred, az egész biztos. A kérdés csak az, hogy mikor, és hogy mi lesz a következménye.
Amikor elkezdték elölről felolvasni a több mint kétszáz nevet, Walter jobbnak látta, ha elindul, későre járt már az idő. Visszasétált a Városligetbe, megnézte Vajdahunyad várát, rácsodálkozott az állatkertre és a Széchenyi gyógyfürdőre, majd a kiutat az emberdzsungelből a Hungária körút felé igyekezett megtalálni. A kezdetleges sugárúthoz érve felszállt a félig tömött 55-ös autóbuszra, leült egy fiatal kisasszony mellé, a duplaülés ablak felőli oldalára. Csodálata beleolvadt Budapest retro szépségébe. Úgy érezte, hogy ez a város nem csak éjszaka különlegesen szép, hanem harminc évet ugorva az időben is. Az emberek, az épületek, az autók, a beépítetlenség, az élet lassúsága mind-mind egy falatka múló szépség. Észre sem vette, hogy az eddig mellette ülő fiatal hölgy már nem ül mellette, amikor egy furcsán ismerős hang megszólította.
– Elnézést, fiatalember, szabad ez a hely?
Walter a hang irányába fordította az ablakból tekintetét, majd erős szívverést érzett, mint akinek adrenalininjekciót lőttek be, s azt hitte, káprázik a szeme. Fáradt, szomorú, beesett szemekkel állt mellette helyfoglalási szándékkal a nagypapája.
2018
Budapest, a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér felé
– Csukd már be azt a kurva ajtót! Nem fér a fejembe, hogy te hogy tudsz minden induláskor ennyit szarakodni. Komolyan annyit kell várni rád, mint egy istenverte menyasszonyra – morgolódott Vámhegyinével – a vécépapír-first lady-vel – Vámhegyi Kázmér, az örök elégedetlen. A boldogság színpadán Oscar-díjas família már észre sem vette az egymást folyamatosan bántó, alpári megjegyzéseik sokaságát, a tudat alatti behódolásukat a szellemi leépülésnek. Egyre pénzesebben igyekeztek kulturáltaknak tűnni, a valódi énjük persze nekik is a négy fal között jött ki igazán, vagy mint például most, az autóban, utazás előtt. Fiatalon, naivan azt hinnék az emberek, hogy a kulturáltság a gazdagodással egyenes arányban nő, azonban ez sajnos az ő esetükben nem így történt. Sokszor éppen az ellenkezője igaz.
– Ne beszélj velem ilyen hangon, Kázmér. Legalább a gyerekek előtt ne. Légy szíves. Megalázol. De erre már többször is kértelek. Indulunk, amikor indulunk, nem sietünk sehová – és egy könnycsepp csordult le Vámhegyiné Edit bal szeméből, miután az egész reggeli készülődés után ez a fejéhez vágott három mondat volt az utolsó csepp a pohárban. Besokallt már a férjétől, nagyjából tizenöt éve. Azóta tűr és szolgál. Képtelen felelősséget vállalni, hogy meghozza a döntést az elválásról. Még úgy sem, hogy tudja, a férje leplezetlenül csalja. Legalábbis az elmúlt három és fél szexmentes évből erre következtet. Persze az ő korukban ez már nem annyira fontos, tudja, hogy megy ez. Meg amúgy is, ő is megoldja a maga módján. Hallgatólagos egyezséget kötöttek. Mint általában mindent, ezt a döntést is a férjétől várja. Hozakodjon elő ő a fájdalmas témával, talán úgy több is jár majd neki a bíróság szemében. Hiszen ő csak egy áldozat, aki már nem tud gazdaságilag hasznos lenni a társadalom számára, így muszáj, hogy élete végéig eltartsák. Persze lehetne hasznos tagja is, csak nem