– Valaha az voltam – hangzott a sejtelmes válasz.
– Valaha? És most már nem az?
– Most, mondhatni, újra idevalósi lettem. – Rébuszokban beszélt. Feleslegesen. Elintézhette volna egy „Nem, nem vagyok idevalósi”-val, de nem tette. Az igazat akarta mondani úgy, hogy a hentes ne értse. Nem szeretett hazudni. Mielőtt jött volna a következő keresztkérdés, gyorsan visszakérdezett, hátha tudja beszéltetni kicsit és elterelődik róla a témakör.
– Honnan szerzi be ezeket a gyönyörű húsokat?
– Az unokatestvéremtől. Illetve az ő apjától, az én nagybátyámtól, aki magas rangú vezető a Nemzeti Húsfeldolgozó Intézetnél – mondta Felvidéki.
Walternek ettől az egy mondattól majd’ leesett az álla. Felvidéki János lehet, hogy valójában nem több mint egy elit stróman? Összeállt a kép. Illetve egy lehetséges kép. A jövőbeni igazság egy feltételes változata. Többször olvasta, hogy ez a Felvidéki milyen egy félművelt újgazdag, akinél sokan csodálkoznak, hogy hogyan vihette ilyen sokra, amikor köztudottan iskolázatlan, nem beszél nyelveket, és a nyilatkozatai is sokszor mesterkéltek. Hát így. Adott egy agyafúrt párttitkár nagybácsi, aki tisztában van vele, hogy ő nem privatizálhat, mert a fejét veszik, ezért az unokaöccsére bízza a kockázatos, de hozzá illő iparági szeletet az ország tortájából, amihez csak kevesen férnek majd hozzá. Szépen eljátsszák, hogy az ő kis Jancsikája a tisztes megélhetés mellett rendkívüli húsfeldolgozó tudásra tett szert, amivel azonnal alkalmassá fog válni a Nemzeti Húsfeldolgozó egyik legnagyobb iparterületének az átvételére, amit papíron a biatorbágyi hentesboltból kinyert profitjából fog megvásárolni. Hihetetlen. A XXI. században általában a nagy cégek vették meg a kisebbeket, itt meg a biai hentes fogja megvenni Magyarország húsfeldolgozásának harminckét százalékát. Lehet, hogy a háttérben zsebszerződésre sem lesz szükség, végül is egy családban marad. Persze valószínűleg egy opciós vételi megállapodás azért el lesz rejtve a fekete-tengeri nyaralóban. És ennyi. Felvidéki János tehát mégsem csak a saját munkaszeretetéből lesz milliárdos, hanem fiatalon azzá teszi az élet. Ő pedig él a felkínálkozó lehetőséggel és kivárja, amíg a nagybátyja hét év múlva idő előtt elhalálozik tüdőrákban. Ki fog emlékezni kétezer-tizenkilencben arra, hogy mit és hogyan csinált ő a vadnyugati kilencvenes évek Magyarországában? Senki. Majd eljátssza az irgalmas szamaritánust, mint az összes többi, hogy a semmiből lett, meg hasonlók. A Forbes magazin pedig majd azért fog vele interjút készíteni, hogy „tessék, kérem szépen, itt egy ember, aki megcsinálta, kövessétek a példáját, gazdag, úgyhogy egészen biztosan okos is”. Walter megmosolyogta magában a villanásszerűen lejátszódó történetet. Azon gondolkodott, hogy vajon csak a kockázat miatt nem a fiára privatizált az öreg, vagy mert ennyire pofátlan azért még a titkár úr sem lehetett.
– És mivel foglalkozik az unokatestvére? Ő is hentes? – kérdezte Walter.
– Nos, az unokatestvérem nem a húsiparban dolgozik, de ő szokta elhozni számomra a szükséges portékát – hangzott a válasz.
– Ahham. – Világos. Akkor ez is megmagyaráz egyet s mást. Az unokatestvér valószínűleg apuka hülye, munkaképtelen fiacskája, akit még a titkár úr sem akart bevinni a bizniszbe, ezért inkább hagyja, hogy a „saját útját járja”, magyarul az apja pénzét saját belátása szerint költse. Végül is tökmindegy. A lényeg, hogy rendszeretés ide, vendégvárás oda, ez a Felvidéki akkor is csak egy gazdag stróman, aki csupán azért hozhat önálló üzleti döntéseket, mert elpusztult a gazdája. Persze nem csak Felvidéki volt az egyetlen, aki hasonló cipőben járt. Az ország ekkortájt zsúfolásig volt hasonszőrű társaival. Rá lehet majd mondani kétezer-tizenkilencben, hogy első generációs alapító-tulajdonos, aki a puszta kezével vágta a disznókat a meggazdagodás szűk vágóhídján, de az ő esetében is csak legyinteni lehet, ha kiderül az igazság. Hogy neki sem a „semmiből lett”. Hiába ugyanis a dolgos kéz és az átlagon felüli kitartás. Ezek önmagában még nem tesznek valakit gazdaggá. Feltétlenül fontos adaléka az egyenletnek a lehetőség. És a lehetőség felismerése. Amennyiben rátermett az ember, amikor az ajtaján kopogtat az a bizonyos lehetőség, akkor mondhatjuk, hogy szerencséje volt. Ami korántsem összekeverendő a mázli kifejezéssel. Mázlija a lottónyerteseknek van, amihez hozzá kell tenni, hogy könnyen szerencsévé alakítható. Ha az ember kellően rátermett arra, hogy az ölébe hullott pénzzel felelősségteljesen bánjon, akkor bizony szerencse érte. Ha pedig nem, akkor négy éven belül szegényebb lesz, mint a nyeremény előtt. Walter szerencsésnek tartotta ezt a vidéki hentest, és mégiscsak felnézett rá. Valószínűleg nem sok embernek sikerült volna az az életpálya, mint ami neki fog néhány éven belül. Nyugtázta magában, hogy azért Felvidékinek is lesz némi köze a felemelkedéshez, igazságtalanság lenne minden érdemét a gazdag nagybátyja számlájára írni. Nézőpontok kérdése. Diskuráltak még kicsit a marhafelsál és a pörkölt különleges kapcsolatáról, az ízfokozók és öntetek szerepéről, majd Walter udvariasan elköszönt, és otthagyta az „ószegény” Felvidékit.
2018
egy bankrendezvény, Budapest
Hangos tapsvihar. Az év innovatív vállalatának díját adták át. A cég mindösszesen hatéves, az éves forgalma meghaladja a négy és fél milliárd forintot. Két fiatal, vállalkozó kedvű csoporttárs alapította egy nagy ötletből, óriási becsvágyból és némi pénzből. Találtak egy piaci rést a multinacionális techóriások árnyékában, az összes kkv-t megelőzve. Igazi kis tündérmese az övék, nem csoda, hogy így felkapták őket. Kitalálta az alapító, nicknevén CleverBoy (született: Pallér Péter, 1985 – Budapest), hogy milyen egyszerű lenne egy ingyenes alkalmazást használni fuvarszervezés céljából. Az alkalmazásnak óriási sikere lett, boldog-boldogtalan rajta keresztül fuvaroztat az országban, hihetetlen, hogy egyik nagy fuvarozó cégnek sem jutott előbb az eszébe. De nem ám árut fuvaroztatnak, hanem embereket. Rájöttek arra, hogy a rengeteg autó a környezetszennyezés mellett mára teljesen ellehetetleníti a közlekedést, főleg ha belegondolunk, hogy egy ember maximum egy-két órát használja naponta az autóját. A maradék időben pedig az autó áll egy parkolóban vagy az utcán. Így kézenfekvő volt az ötlet, hogy a saját gépjármű fogalmát érdemes felülvizsgálni, főleg városi környezetben.
Minek is tart egy városlakó autót magának? Sokkal egyszerűbb, kifizetődőbb, ha csak a napi fuvarjaira van autója, a maradék időben pedig átadja az autót annak, akinek éppen szüksége van rá. Az ötlet a nagy port kavaró Uber után jött, az alapkoncepciója hasonló. Csak itt nem emberek fuvaroznak embereket, hanem az elektromos, önvezető autók fuvaroznak embereket. Így egy autó kivált húsz-harminc autót is egy nap, ráadásul teljesen környezetbarát módon, elektromosan. Egy feltöltésre lefedi az egész napot, a városi polgárok pedig örömmel fizetnek ki havonta három-négyezer forintot az autóhasználatra.
Két fiatal egyetemista összeállt, az éjszakai sörözések közben írtak egy programot, ami bestseller lett. Klasszikus startup-sztori. A két fiatal, a közös egyetem, az éjszakai sörözések és a hirtelen jött milliók. Ahogy a nagy startup-könyvben meg vagyon írva. Kitüntették őket az alázatos munkáért, a társadalmi felelősségvállalásért és a példamutató pénzkeresésért. A közönség pedig tapsolt, amikor tapsolnia kellett. Sokan nem szívesen tapsoltak. Főleg azok nem, akiknek legalább huszonöt éves volt a cégük, és még mindig nem sikerült elérni a négy és fél milliárdos forgalmat. Akik meg már elérték, úgy érezték, hogy nekik sokkal többet kellett dolgozniuk egy ilyen forgalomhoz, nem fair, hogy ez a két suhanc meg itt lohol a nyakukon és már