– Azért, fiam, mert nem szeretem a taxikat, koszosak, büdösek, meg amúgy sem szeretném most otthon hagyni az autót, félek, nehogy a Sanyiék megkarcolják a garázsban pakolás közben – hangzott a válasz. Denisz megrántotta a vállát, ma sem kezdett el ellenkezni apjával. Így lett nevelve. Apának mindig igaza van, legyen az akármekkora baromság. Vámhegyi meg hozzászokott, hogy mindig igaza van, így képtelen volt elviselni a szembesítést. Főleg akkor, amikor nála fiatalabbak szembesítették. Attól teljesen kiakadt. Évekkel később sem ismerte be, ha egy fiatalabbnak igaza volt vele szemben. Ilyenek voltak. Játszották a szerepeket. Vámhegyi a tévedhetetlent, Denisz meg a „tökmindegy, mi lesz, neki úgy is jó” szerepét.
– Alig várom, hogy Dubaiban legyünk, jól fog esni egy kis meleg. Te, Kázmér, ha jól láttam, lesz hat-hét óránk az átszállás között, nem tudnánk addig megnézni egy kicsit Dubait? Megnézhetnénk azt a híres plázájukat, a Dubai Mall-t! – kérdezte Vámhegyiné az üresjáratot tervezgetve.
– A Dubai Mall-t??? Felejtsd el, nem gondolod, hogy a nyaralásomon plázákat fogok nézegetni… Még akkor sem, ha történetesen ott van a világ legnagyobb akváriuma, amit tavaly amúgy is láttunk. Engem akkor már jobban érdekel a pálma, a Burj Khalifa vagy a Burj Al Arab… tudod, szívem, a „bújj el, arab”… – viccelődött Vámhegyi.
– Ez az, fater, menjünk egy kört, csinálunk egy-két frankó szelfit az Instára! – csatlakozott a társalgáshoz Denisz, akit nem az épületek szépsége vagy történelme kötött le, hanem az, hogy kitehessen magáról néhány beállított képet a közösségi hálókra a népszerűségnövelés érdekében. Magyarul lájkokat gyűjtött. A XXI. századi önértékelés mértékegységét. Ahány lájkot kapsz, annyit érsz. Se többet, se kevesebbet. És Denisznek bizony az utóbbi néhány hétben elég kevés lájk gyűlt össze, úgyhogy van hová kapaszkodni. A beesett arcú, céltalan telefonnyomkodásból kitör néhány pillanatfelvétel erejéig a hurráoptimista életérzések színpadára. Életörömérzést kifejező szelfi, boldogság-szelfi, ide-is-eljutottam-szelfi, laza-vagyok-szelfi, vicces-vagyok-szelfi. Aztán megkérek valakit, hogy a biztonság kedvéért lőjön egy-két képet, hátha azok is jók lehetnek néhány lájkra a későbbiekben. Attól függően, hogy az előző szelfik mekkora aktivitást váltanak ki az ismerősökből. Akik jó esetben otthon ülnek és irigykednek. Mert a mai fiatalok örülnek, ha irigyek rájuk. Máskülönben miért csinálnák? Miért próbálják meg az életüket tízszer jobbnak mutatni, mint ami? Ritkán látni, hogy nem mosolygó vagy előnyös képeket töltenek fel magukról. Az egész egy nyavalyás irigységspirál. Majd csodálkoznak, hogy szomorúnak élik meg a saját életüket, ami amúgy semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a többié.
– És te mit szeretnél, Lázár? – fordult idősebb fia felé Vámhegyi.
– Nekem teljesen mindegy, apukám, talán jobban szeretnék várost nézni, mint reptéren vagy plázában ténferegni. Érdekelne a tengerpart is, szívesen mártanám lábamat a tengerbe. Az egyik barátomat, amikor múltkor itt járt, megcsípte egy medúza. Kíváncsi vagyok, hogy vannak-e a vízben medúzák – mondta Lázár.
– Rendben, akkor hívunk majd egy taxit és körbenézünk Dubaiban, hogy mi változott egy év alatt, amíg várjuk a csatlakozást – summázta a programot Vámhegyi, aki büszke volt Lázár fiára, hogy végre van valaki, aki értelmes programot, valószerű élményeket próbál szerezni.
Lázár okosabb volt, mint ő, ezt tudta róla születésétől fogva. A feleségénél és a másik két fiánál pedig fényévekkel volt értelmesebb. Felvállalva szerette volna, ha Lázár viszi tovább a vállalkozást, csak az egyetlen baj az volt, hogy Lázár kerek perec visszautasította az ajánlatot. Vámhegyi mindig abban bízott, hogy az idő majd úgyis jobb belátásra bírja Lázárt, de nagyon úgy tűnt, hogy végül Vámhegyinek kell jobb belátásra térnie. Lázár ugyanis annyira céltudatos volt, hogy nem engedte apja valóságát magára erőltetni. Nem érdekelte a generációváltás, nem próbált hazug tekintettel lenni édesapja munkásságán. Ellenállt minden kérésnek és érzelmi zsarolásnak. A legbosszantóbb az volt, hogy még az örökségére sem tartott igényt, javasolta is a szüleinek, hogy adják el, amijük van, és éljék fel a vagyont. Ő meg majd gondoskodik magáról. De Vámhegyi, mint a legtöbb büszke cégtulajdonos, képtelen volt azonosulni fia önálló gondolkozásával. Érdekes, hogy minden szülő arra vágyik, hogy a gyereke legyen talpraesett és céltudatos, Vámhegyi mégsem osztotta már ezt a paradigmát. Ő igenis szerette volna, ha valaki továbbviszi a boltot. Úgy akart visszavonulni, hogy nem kell külsős igazgatókat felvennie, akiktől majd hetvenévesen is retteghet, hogy mikor lopják meg és teszik tönkre élete fő művét. Saját vérvonalát kívánta az általa alapított cég élére. A nevét, a cégét és a családját hosszú generációkon keresztül, mint a Rockefellerek. Ez valamiért titkos rögeszméjévé alakult. Magának sem vallotta be, de kőkemény dinasztiaépítés kínozta lelkét. A halál utáni fontosság halhatatlansága. Hogy ő alkotott valamit, ami utána is él, virágzik. Gyarapszik, sokasodik, új bimbókat hajt és nevel. Az idők végezetéig. Nem fordult meg a fejében, hogy könnyen előfordulhat a második vagy a harmadik generációnál, hogy az egész céget pillanatok alatt feléli, eljátssza kártyán, vagy csak egyszerűen csődbe megy, és a sok pénzből lesz hirtelen sok adósság. Mert sajnos ez a valószínűbb. Tapasztalat szerint rendkívül ritka, hogy generációk egymás után feljebb törjenek, hogy mindenkinek legyen elég esze és kitartása az üzleti élethez. Mert általában nincs. Az első generáció után jellemzően a második az üzlethez féleszű, a sors teljesen másra szánja őket. Lázárnak ugyan megvolt a magához való esze, de apja nyomdokait nem kívánta öregbíteni, pedig sokak szerint is ő a tökéletes választás. Ráadásul ő az idősebb fiú, mint a rózsaszín tündérmesékben, az elsőszámú jogos trónörökös.
– Irány a nyár! – kiáltott fel hirtelen Vámhegyiné, amikor megpillantotta a Liszt Ferenc nemzetközi repülőteret az út bal oldalán. – Ó, de várom már az Emirates kényelmes foteljait, meg ami utána jön! – örömködött.
– Idén nem lesznek olyan kényelmesek azok a fotelok, ugyanis a késői időpontválasztás miatt csak a turistaosztályon volt már szabad hely – csitítgatta Vámhegyi.
– Jaa… akko’ má’ értem, fater, hogy miért nem jött értünk az Emirates sofőrje… mert a szaros turistaosztályon bénázunk, mint a prolik – tudálékoskodott Denisz.
– Fiam! Attól, mert turistaosztály, még nem biztos, hogy prolik utaznak rajta. Látod, mi is itt utazunk, mégsem vagyunk prolik – mentegetőzött elkényeztetett fia előtt Vámhegyi, akit mélységesen lesújtott kisebbik fia világnézete. Ha tudná, hogy az Emiratesen a turistajegy is több mint egy millió forint volt négyüknek… akkor bizonyára ugyanez lenne a véleménye, mert semennyire sem érdekelné. Ugyanis Denisznek annyi pénzügyi műveltsége sincs, hogy el tudja dönteni, hogy egymillió forint az sok pénz vagy kevés. Számára a luxus nem kiváltság volt, hanem alap. Az élet alaphelyzete. Ennyit ismert a világból. A saját kis burkát, amiben felnevelték. Egyszer sem kötelezték semmire, amihez nem volt kedve, és soha nem mondtak neki igazán nemet. Gondolták, ha megóvják mindentől, ami nekik fiatalon fájt, akkor jó szülők lesznek. Hát megóvták. És még mindig óvják. Csak már nem tudják, hogy mitől. Az élet könyörtelenségétől, az őszinte emberektől, a pszichológusoktól. Denisz saját fekélyes gondolkodásától. A teljes képzavartól, amiben él és hisz. Meggyőződése például, hogy akinek nincs pénze, az igénytelen és lenézni való. Gyakorlatilag olyan istent imád, amihez neki sincs semmi köze. A pénz istenét.
Vámhegyi