Belefáradt, hogy azon veszekedjen biológiailag már felnőtt gyerekeivel, hogy a munkahely az egy olyan dolog, ahová reggel fel kell kelni és be kell menni dolgozni. Vagy, hogy a példamutatás nem az, hogy az évi kétszáznyolcvan munkanapból százharmincat külföldi nyaralásokon töltenek. De hát ez van, ő nevelte ilyennek őket. És ez fájt benne neki a legjobban. A saját szerepkörének a felismerése. A minden nehézségtől való megóvás, a gyenge iskolai szereplés elhanyagolható szankcionálása, a vásárlások korlátozatlansága, az engedékenység, és a többi, és a többi.
Rájött, hogy a pedagógiai magabiztosság a gyermekek számával és életkorával arányosan csökken. Hiába van számtalan nézőpont, amiért büszke lehet rájuk, akkor is életképtelenek, magukról nem képesek gondoskodni tisztességesen, nemhogy egy cégről. És pont itt van a baj. Mi lesz, ha nem lesznek képesek az életszínvonalukhoz megfelelő fizetést megtermelni? Jelenleg ugyanis lényegesen magasabb életszínvonalon élhetnek, mint amennyi a munkaerőpiaci értékük. Lényegesen magasabbat. És ezt bizony ő rontotta el, tudta ezt jól. Ennyi önismeret azért szorult belé. Mennyivel könnyebb a pénzügyi nevelés, ha az embernek kevés pénze van! Akkor nem kell attól tartani, hogy burokban neveljük a gyerekeinket.
A gondolatmenetét félbeszakította a szomszéd integetése, akitől sajnos illett elköszönni. Sebaj, csak elindulnak már egyszer, gyorsan letudták a protokolláris köröket, visszaültek a Lexus RX 450-be, és kigurultak a Pusztaszeri útra. Villájuk történelme kalandos utat járt be, egyértelműen arisztokrata örökség gyanánt vásárolták. Azt meg nem kell senkinek tudnia, hogy előttük itt már régóta nem arisztokraták laktak, hanem a kommunista elit arisztokratáktól eltulajdonított elvtársainak csürhéje, akik előtt viszont valóban arisztokraták lakták. Lehet, a vételárnál jól is jött ez a kis tulajdonlási malőr. A villa felújítása is felért két családi ház árával, úgyhogy ők igenis megérdemlik az arisztokratikus bánásmódot, gondolták Vámhegyiék. A Pusztaszeri út szerpentinjén lekanyarodtak kedvenc cukrászdájuk, a méltán híres Daubner cukrászda mellett jobbra – ahol éppen a harmadik generációváltás zajlott –, majd az erős forgalomban kivárták a sort a Kolosy térig. A dugóban araszolva Vámhegyinének eszébe jutott, hogy nem tett ki pénzt a konyhapulton a sógorának, aki a házuk karbantartását vállalta – egyértelműen a piaci ár felett – virágföld vásárlásának céljából.
– Kázmér! Elfelejtettem pénzt kitenni Sanyikának, hogy tudjon venni virágföldet a szobanövényeknek. Jaj, istenem, mi lesz most szegény virágokkal?! Gondolod, a Sanyi meg tudja oldani így is a virágföld-vásárlást? – aggodalmaskodott Vámhegyiné.
– Editem! Hidd el nekem, hogy a Sanyinak bőven futja virágföldre úgy is, ha te nem tettél ki neki. Aggodalomra semmi ok, a virágok és a Sanyi is biztonságban vannak, emiatt ne fájjon a fejed! – nyugtatta feleségét Vámhegyi.
– Igen, Kázmér, ebben igazad van, szerintem is bőven futhatná a Sanyinak virágföldre, de tudod, milyen a Sanyi… hamar elkölti – bocsátkozott egy finom esélylatolgatásba Vámhegyiné Edit, aki azért most egy kicsit felnézett a férjére. Itt van a nyakukon ez a Sanyi, meg az összes többi közelebbi-távolabbi szegény rokon, akik folyamatosan azon méltatlankodnak egymás között, hogy Vámhegyi kinek mennyi apanázst biztosít. Az apanázsért persze egyik sem volt hajlandó megdolgozni, csak ez a Sanyi. Legalább ebből a szempontból ő kivétel volt egy kicsit. Nem nagyon, de egy kicsit azért igen. És ezt becsülték benne. A többiek simán behódoltak – és persze irigykedtek. Vámhegyiben ezt rendkívül tisztelte, hogy ő képes eligazodni a szegény rokonok vágyai és követelései között, amihez rendkívüli nagyság kell. Persze ez fordítva is igaz; borzasztó nehéz szegényként egy közeli hozzátartozód sikerének feltétel nélkül örülni. Még nehezebb a tudtára adni.
Mert minden családban van egy ember, akinek jobban megy. És ezt az embert a család, a törzs gyűlöli és fosztogatja. Vámhegyit is fosztogatták, ahol csak tudták. Vagy inkább, ahol csak hagyta. Mert ez az ő döntése volt: hamar átlátott a szitán, amikor az egyik csóró igyekezett a másik csóró nyomorúságán önzetlenül segíteni, meg hasonlók. Kialakult álláspontja volt arról, hogy a családtagoknak mennyi jár alanyi jogon, mennyi jár a felesége szegény családtagjainak és mennyi az övének. Okos ember volt, nem véletlenül tudott villát venni a Rózsadombon.
– Ha elkölti, hát elkölti. Ez is az anyagi nevelésnek a része. Legalább megtanulja, hogy nem mindig jön az utánpótlás automatikusan – és a visszapillantó tükörbe nézett a fiaira, akik természetesen az iPhone-jukba voltak belemerülve, egyiket sem érdekelte apuci célozgató megjegyzése, a virágföldvásárlás pedig még kevésbé. Ettől persze Vámhegyinek is gombóc nőtt a torkában: ahelyett, hogy a fiait gazdagította volna efféle élményekkel, inkább a felesége húgának a puhapöcs férjét nevelgeti anyagilag, a Sanyit. Hozzá kell tenni, a Sanyira azért büszke volt valahol. Nézőpontja szerint az embereket a körülményeik adta lehetőségek szerint kell anyagilag sikeresnek vagy sikertelennek tartani. Az teljesen természetes, hogy ez a Sanyi nem vitte sokra, mert esélye sem volt rá, hogy sokra vihesse, de hozzá kell tenni, hogy azt jól meglátta, hogy az eddigi trágya melóit végérvényesen lecserélheti egy lényegesen jobban fizető gondnoki állásra, ahol szabad kezet kap, ért is hozzá, meg van dicsérve, meg van becsülve, segítik a lakhatását és hasonlók. Ez számára, még ha családi alárendeltségbe került is, egyértelműen jó döntésnek bizonyult. És ha sikerül az élete során felgyűlt adósságokat visszafizetnie, hosszú távon akár még el is gondolkodhat egy darabka földön vagy lakáson, ami már az övé lesz. Ki tudja? A végén ő lesz a családban a második legsikeresebb. Ha így nézzük, a többi egy lyukas garast sem keresett egész életében, még annyit sem, hogy az örökségeket fenntartsák. Úgyhogy Sanyinak igenis van esélye a családi ezüstéremre.
A közvetlen családtagjait szintén nem számolhatja bele, mert ugye ők szintén a nem keresők táborát erősítik, csak a rendkívüli közelség miatt az ő dolgukat igencsak felvitte a jóisten. A felesége valószínűleg egy kisboltban lenne pénztáros, lakótelepen lakna, esetleg valami kreatív foglalkozást végezne. A budai dáma megjátszott szerepkörétől mindenesetre fényévnyi távolságra, az holtbiztos. Mindig is nevetséges szánalommal nézte az eltartottakat, akik egymást igyekeznek überelni mindenféle világbrendekkel, jutalomfalatokkal. Luizvüttyon táska, Májkülkorcs hátizsákocska. A két gazdagproli márka, amit pont ilyen emberek miatt találtak fel. Rá is teszik a minél jobban látható logókat és feliratokat, hogy a rivalizáló eltartottak méltó versenyhelyzetben lehessenek. A plázában húsz méterről is lerí, hogy kinek van ilyen gyorsan múló örömtrófeája. A legjobban