Újgazdag lettem. Németh Márton

cégekben már csak szimbolikus időtartamokat vannak mindenféle nevetséges látszattevékenységek formájában; a trónörökös családtagok, akikről nehéz megállapítani, hogy valójában milyen értékük van, mert kifelé mindenki a legjobb arcát mutatja; néhány nem családtag ügyvezető, menedzser, és nagyjából ennyi. Minden meghívott maximum egy fő kísérőt vagy vendéget hozhatott, ezt szigorúan be is tartották, mert különben nem férnének el. Ha ide most valaki bombát dobna, akkor a Figyelő által számon tartott kétszáz legnagyobb hazai vállalat egyszerre kezdhetné el a generációváltás kínkeserves folyamatát a lehető legrövidebb időn belül. Felvidéki nem látta át az egész termet, pusztán a környező asztalokat. VIP-szektor most nem volt – szép is lenne, ha lenne, gondolta magában. Az milyen felháborítóan hatna. Valószínűleg ezért keverték a kasztokat is. Mert ha ő és a társai egyértelműen megkülönböztetett asztalhoz ülnének, az valószínűleg rosszulesne a kisgazdagoknak, és itt minden fórumon azt próbálják elhitetni, hogy aki itt van, az a legjobb és pont. Pedig mennyire, hogy nem így van. A legjobbak között is simán lehetne vagyoni besorolást készíteni. Ő így a második asztalhoz ülhetne, legrosszabb esetben is maximum a harmadikhoz. Az elsőhöz sajnos még ő sem, ahhoz bizony még sokat kell udvarolnia a képzeletbeli ott ülőknek. Hogy befogadják. Mindegyiket ismeri személyesen, sokukkal üzletel már most is, de ami kell, az kell. Az ember értéke pénzben. Egyszerű matek kiszámolni, nagyon nehéz összehozni. De néhány éven belül egy kis szerencsével ez is összejöhet. És akkor nem kell többé Vámhegyi-félékkel lepaktálnia, és főleg nem kell velük egy asztalnál ülnie. Ő majd a felső hússzal fog egy asztalnál ülni. Arról a tényről pedig egyszerűen nem fog tudomást venni, hogy a világ gazdagjaihoz képest a magyar leggazdagabbak sehol sincsenek. Őt ez onnantól kezdve már nem fogja érdekelni. Ki sem teszi a lábát az országból, hogy még gazdagabbakat lásson. Most is van már magángépe, sőt ruhákat is szokott szállíttatni magánjetekkel, oda megy nyaralni, ahová csak akar, minek feszélyezze a lelkét orosz oligarchák meg monacói kapitalisták társaságával. Ennyi neki is már elég. Magyar leggazdagabbnak lenni. Vámhegyi meg a többi proli kisgazdag mehet a lecsóba, szóba sem fog többé állni velük, úgy éljen.

      – Egy pillanatra, kérem – lépett oda a rendezvény szünetében Felvidéki CleverBoyhoz. – Ön olyan ismerős nekem, fiatalember, nem találkoztunk mi már valahol?

      – Bevallom, nem igazán jó az arcmemóriám… azt nem tudom, hogy személyesen találkoztunk-e, de tudom, ki ön, Felvidéki úr – válaszolta CleverBoy.

      – Gratulálok az elismeréshez – kezdte Felvidéki –, erős magabiztosságra vall ilyen fiatalon kiállni a pénzeszsákok elé és a szemükbe mondani a kendőzetlen véleményét, nem igaz, fiatalember? – Mielőtt megvárta volna a választ, folytatta: – Nyílt provokáció! Provokáció a javából! – nevetett fel erőltetetten.

      – Nem gondolom provokációnak, ha valaki elmondja valamiről az őszinte véleményét – válaszolta CleverBoy. – Szabad véleménye mindenkinek lehet, nem igaz, Felvidéki úr?

      – Véleménye? Hát az lehet! De… ne vágja maga alatt a fát, fiatalember! – lépett CleverBoy társas zónájából az intim terébe Felvidéki, miközben érthetetlen módon saját hasfalát vakarászta. – És hadd adjak egy kéretlen tanácsot, amit egyszer egy öregember mondott nekem, aki isten tudja miért, de hasonlított magára: A kapzsiság és a hatalomvágy a két legszennyezőbb undormánya az általam ismert életnek.

      1989

      Szigliget

      – Guten Morgen, Herr Schwarzenberger! – köszöntötte barátságosan albérlőjét Kovács úr a páratlan szigligeti napfelkelte után. A napsütés beragyogta az egész Balatont. Olyan napsütés volt ez, amit csak azok ismertek igazán, akik ezen a kis településen töltötték mindennapjaikat, vagy lehetőségük adódott eltölteni itt néhány gondtalan szabadnapot. A terasz felületével szinte párhuzamos megvilágítású fényhatás, a surlófény kiemelte a felületi hibákat, egyenetlenségeket. Schwarzenberger úr másodszor járt itt; tavaly volt először, de megfogadta, hogy minden évben eljön, mert ennek a csodálatos helynek bizony nincsen párja. A nyugalom, a problémák otthonhagyása, a festői táj, a falusi turizmus mind-mind olyan környezetet teremtett számára, amire időskorában bizonyosan vágyni fog. Még alig múlt negyven, de úgy érezte, hogy itt képes megélni egyfajta fiatal nyugdíjaskort. Mintha itt fordítva működne az idő. Negyven évesen úgy érezte, mintha itt lenne nyugdíjas – de fiatalon. Érdekes érzés volt. Pont ezért volt itt. Amiről minden nyugdíjas álmodozik. Hogy újra negyven éves lehessen az időskori bölcsességével, de egy kicsit fiatalabb testben. Schwarzenberger úrnak ugyan voltak keletnémet felmenői, az édesanyja egy berlini tanítónő volt, de ő már Magyarországon született, magyarnak is vallotta magát. Anyanyelvi szinten beszélte a németet. Szerette előadni idegenek előtt, hogy „echte” német, szórakoztatta a magyarok sztereotip hozzáállása, hogy gazdag külföldinek nézik. A családi neve sem Schwarzenberger volt, ezt ő találta ki, hogy jobban eladhassa magát. Kettős életre készült, tudatosan két imidzset épített. Amikor a Balatonra jött, akkor Schwarzenberger úr volt, a tehetős német vagy osztrák üzletember, aki márkával és schillinggel fizetett. Egy igazi sznob volt már akkoriban is. Majmolta a gazdagokat, ácsingózott a magas életszínvonal után, amit nem engedhetett meg magának. Pontosabban egész évben nem, itt, a Balatonon évente egyszer néhány napra igen. És akkor meg is engedte. Mivel viszonylagos szegénységben nőtt fel, megfogadta gyerekkorában, hogy lesz, ami lesz, de ő gazdagon akar meghalni. Ha pedig nem jön be az élet és az előre eltervezett számítások, akkor legalább összespórol magának annyit, hogy minden évben néhány napra tehetősként élhessen, távol az otthonától, a szegénységtől, távol a folyamatos lecsúszás lassításától. Kovács úr kiadó nyaralójára is véletlenül akadt, a főútról való felkanyarodást finoman erőltetni igyekvő Zimmer Frei tábla hatására. Mindenképp a domb legjobb nyaralóját szerette volna kivenni, hogy a szomszéd vendégek is lássák, hogy ő lakik a legjobb helyen. Ezzel erősítette az egóját ismeretlenek előtt, és persze Kovács úr előtt is. Számított neki mások véleménye. Titkon őrjöngött a gondolattól, miszerint könnyen elképzelhető, hogy akár Kovács úr is tehetősebb nála, végül is neki van egy ilyen nyaralója, ami neki nincs, és nem is tudna venni. Bosszantó felismerés volt, de legalább csak ő tudott róla.

      – Jő réggélt mágának is, Köfács űr! Milyen szípek má is a Blumenek. Szeretním, há tudná, má vendígékét fárok, jönnék énni mittagessen – köszöntette enyhén rájátszós stílusban Schwarzenberger Kovács urat.

      – Értem, Schwarzenberger úr, jöjjenek csak nyugodtan, van itt hely bőven, tudok segíteni önnek valamiben? – hangzott az udvarias válasz.

      – Nein, köszönöm, minden perfekt.

      És ennyiben maradtak. Kovács úr látott már különös embereket, végül is húsz éve ingatlanozik feketén, de Schwarzenberger úr egyáltalán nem volt az. Rendben tartotta a nyaralót, nem rendezett sem házibulikat, sem tivornyát, időben foglalt és időben fizetett, még a törölközőkből is csak egyet használt. Vendéglátós szempontból főnyeremény a fickó, az meg, hogy kicsit fenn hordja az orrát, kit érdekel; a többi germán is fenn hordja. Hadd hordják csak, ahogy nekik tetszik. Ő egy ilyen hét alatt megkeresi a munkával termelt egyhavi fizetését jóformán passzívan. Kovács úr az igazi élelmes, dolgos hangya típus volt, aki a fogához verte a garast. És valóban tehetősebb volt Schwarzenberger úrnál. 1989-ben legalábbis mindenképp. Érdekes, hogy mindketten vágytak az anyagi jólétre, de teljesen más elképzeléssel.

      Míg Schwarzenberger úr áhítozott az elismertségre és a hatalomra, addig Kovács urat ezen gyarló érzelmek teljesen hidegen hagyták. Nem akart ismert lenni, nem vágyott alárendeltekre, a vagyonát