Nehezedő lelki terhei mellett Vámhegyi behúzta bőröndjét a Liszt Ferenc Nemzetközi Reptér 2B termináljára, szemével kereste a Dubait jelentő „DXB” rövidítést, amit idősebb fia, Lázár szúrt ki először.
– Ott van, apa, Budapest – Dubai, 14:50. Egy Boeing 777–300ER típusú géppel fogunk utazni. Tudtátok, hogy ezen a géptípuson Rolls-Royce hajtóművek vannak? – kérdezte költőin Lázár.
– Akkor ez biztos baromi drága… mennyibe kerülhet vajon egy ilyen repülő? – dobta vissza a kérdést Denisz, aki továbbra is pénzben mérte a világot.
– 250 millió amerikai dollár, kisöcsém, vagyis több mint hetven milliárd forint. Persze ha többet rendelsz, biztos kapsz rá némi kedvezményt – szellemeskedett Lázár.
– Hetven milliárd??? Aztakurva! Mikor lesz nekünk annyi pénzünk, fater? – és gúnyos szemmel Vámhegyire nézett, amolyan számonkérően, teátrálisan leszegényezve apját.
– Hetven milliárd forintunk? Ha minden vagyonunkat eladjuk sem lesz több néhány milliárdnál, úgyhogy ilyen gépet biztos nem veszünk egyhamar. Viszont ha lenne benned annyi kurázsi, édes fiam, hogy kiveszed a fejedet a seggedből, akkor látnék rá esélyt, hogy akár még a te életedben összejöhessen rá a pénz – hangzott a visszafojtott válasz Vámhegyitől, akit azért mélyen szíven érintett Denisz gúnyolódása. De most nem Denisz sötétségén sértődött meg, hanem a világ igazságtalanságán. Denisz ugyanis rávilágított, hogy vannak emberek, cégtulajdonosok, akik annyira gazdagok, hogy képesek vásárolni ilyen gépeket. Egyszerre akár többet is. Végigfuttatta a gondolatmenetet, és kishalnak érezte magát a világ óceánjában. Lehet, hogy azért szeret Magyarországon élni, mert a magyar tengerben ő már nagyhalnak számít. De amint kiteszi a világtengerekbe az uszonyát, azonnal szembesül vele, hogy ő bizony csak keszeg a bálnák mellett, akit könnyedén be lehet kapni, meg lehet enni és le lehet nyelni. Fájdalmas beismerés volt.
– És képzeljétek! Az Emiratesnek több mint százharminc ilyen gépe van – kontrázott rá ismét Lázár.
– Úristen! – döbbent meg még jobban Vámhegyi… ez az infó kellett még neki. Punktum. Sakk-matt. A vécépapír-király leütve. Az már közelít a tízbillió forinthoz. Felfoghatatlan, leírhatatlan összeg. A 2017-es magyar GDP negyede.
– Ha megérkeztünk Dubaiba, mit szólnátok, ha engem kiraknátok a Dubaj Mall-ban, amíg ti kocsikáztok, tudjátok, én nem bírom azt a meleget, ami ilyenkor ott van – vágott közbe Vámhegyiné, továbbra is a plázarobogást erőltetve.
Vámhegyi lesütött szemmel meredt rá, mint aki éppen ölni készül; hatalmába kerítette a szokásos, nyaralások előtti érzés, miszerint semmi kedve a családjával közös kikapcsolódást keresni, mert nekik úgysem jó soha semmi. Túl meleg van, túl hideg van, szar a kaja, koszos a hotel, hülyék a pincérek, lassú a wifi, és a többi kihagyhatatlan balsors, ami nemsokára bizonyosan be fog következni. Nem akart már harmadszor is veszekedést szítani, így inkább engedett valamelyest, megoldotta egy „majd ott eldöntjük drágám”-mal. Döbbenten nézte feleségét, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy ha az elmúlt három hét már úgyis a megállíthatatlan vásárlásnak volt szentelve, akkor mi visz rá valakit, hogy az első városban, ahol leszállnak, folytassa ezt az őrületet. Mindig is tudta feleségéről, hogy vásárlási mániában szenved, azt is tudta, miért. A gyerekkora miatt. A Vajdaságban nőtt fel, élt háborúban, szegénységben. A szegénységnek is a szegényebb bugyrában, egy bombatámadás után házuk sem volt, romokban laktak, patkányok között. Évekig nélkülöztek, Budapestre is csak a nagymamája miatt tudott felkerülni, ahol javult a sorsa.
Világéletében úgy gondolta, hogy valaki vagy valami tehet erről. Hogy valaki szegény, és hogy valaki nem. Hozzá kell tenni: nem a gazdagokat hibáztatta, inkább a szegényeket. Akik az egészről tehetnek. Így amikor a férje jóvoltából sikerült az anyagi osztálykitörés – a felfelő történő társadalmi mobilitás – minden erejével próbálta behozni a benne munkálkodó lemaradást. Nem ismert határokat; amit lehetett, elköltött, és még annál is többet. Próbálta elhitetni, hogy ezek teljesen természetes és szükséges kiadások, de mindketten tudták, hogy a felesleges vackok felhalmozása egyetlen célt szolgál: Vámhegyiné rövidtávú kiengesztelését a szegénységért.
A világ asztalának megterülése után csömört kapott, mert mindenért két kézzel nyúlt és könyörtelenül behabzsolt. Aztán jöttek a szánalmas, semmire sem jó életmód-diéták, életvezetési tanácsadók, kuruzslók, sámánok. Alternatív gyógymódok a vagyonosodás ellen. A gazdagodás ölte a lelkét, nem tudott vele értelmesen mit kezdeni, így kapaszkodott mindenbe, hátha rábukkan élete értelmére – mindhiába.
Vámhegyi az élet színházának előadását nézte végig az első sorból. A gazdagodás Bajnokok Ligáját, amit az összes vele hasonszőrű meg akart nyerni minden évben. Az igazi dicsőség a Forbes magazin gazdagságlistájának egyik helyezése. Aki oda felkerül, az már valaki. Köztük is megvan persze a rangsor, de azért az már valami. Vámhegyinek az ilyen nyaralásos helyzetekben mindig eszébe jutott, hogy vajon miért szerettek jobban nyaralni járni, amikor egész évben azért dolgoztak, hogy egy hétre valahogy lejussanak egy horvátországi apartmanba. Nem számított, hogy hova, mert mindennek örültek; főzőcskéztek, sütögettek, örültek, hogy lejuthattak a tengerre.
Mára ez valamiért megváltozott. Lényegesen exkluzívabb helyeken nyaralnak, akár évente többször is, mindenkinek minden óhaja teljesül, mégsem működik. Egyre többet veszekednek, egyre magányosabbak a közösen eltöltött idő alatt, amit még a tavaly őszi szállásuk, a dubaji Burzsd al-Arab szálloda (a médiában olvasható hétcsillagos kényelme) sem tudott egy-két napnál tovább kompenzálni. Vámhegyi várta, hogy majd egy szép napon ezek a nyaralások is visszatérnek a régi kerékvágásba. Hátha jól tudják érezni majd egyszer magukat a luxus fellegvárában is „úgy, mint régen”, szegényebben, a gazdagság hajnalán. Várta a régi szép időket. Mint minden ember, ő is várt valamire. Aztán megsértődött és megbántódott. Igazságtalannak érezte az életet. Ő nem ilyennek akarta nevelni Deniszt. Mégis ilyen lett. Nem ilyen családi életre vágyott. Nem akart családi viszályokat, irigységet. Miért van az, hogy a sógorával is csak elviselni képesek egymást? A háta mögött meg folyamatosan bírálja, akárcsak a sógora őt. Megtűrt, kiégett családi kapcsolatok. És nem, egyáltalán nem tudnak örülni egymás sikereinek. Kifejezetten keresik a szálkát a másik szemében, ami ha nincs, hát odaképzelik.
– Figyelj csak, apa, kérdeznék én tőled valamit. Értékelem, hogy egzotikus helyekre viszel minket nyaralni, de az a tapasztalatom, hogy valamiért ezeket a nyaralásokat már egyáltalán nem élvezem. Arra gondoltam, hogy jövőre olyan helyre szeretnék