Két dolog viszont az ő fülét is megütötte az utolsó rövid mondaton belül. Az egyik a „biztos állás”, a másik a „rohanó világ”. Utóbbi azért, mert tudta, hogy a világ ennél jóval gyorsabb sebességre fog kapcsolni néhány éven belül, az előbbi pedig azért, mert ebben az évben furcsa érzés volt ezt hallani. A rendszerváltás kapujában. Vajon sejti-e az öreg, hogy a következő tíz évben fog eldőlni, hogy melyik családok lesznek gazdagok és melyek nem? Persze honnan is sejthetné? És ha sejtené, sem biztos, hogy különösebben érdekelné. Ő már túl van a világmegváltó évein. A becsvágytól duzzadó, bátor, önmegvalósító korszakán. Valószínűleg neki is volt ilyen korszaka. Csak hamar letörték. Megmondták neki, hogy ne álmodozzon, hanem szedje gyorsabban a krumplit a földből. Álmodozásból ugyanis nem lehet megélni, a krumpliszedésből bezzeg igen. Úgyhogy ő is szedte a krumplit. Nap nap után, ameddig mondták neki. Aztán később ő mondta másnak. Érdekes, hogy a XX. századig milyen lassú folyamat volt az emberi evolúció. Mélyebb gondolkodás nélkül fogadták el és adták tovább a hiedelmeiket, berögződéseiket, anélkül, hogy bárki feltette volna a „miért is csináljuk ezt így?” kérdést. Aki pedig fel merte tenni, azzal hamar példát statuáltak, hogy inkább mégse tegye fel. Persze csak a világ kevésbé kapitalista részén.
– És mi a helyzet a vállalkozásokkal? – kérdezett vissza Walter. – Mit szólna, ha azt mondanám, alapítok egy céget, aminek én leszek a tulajdonosa, és öreg koromra ez fog engem eltartani? – Miután kimondta, érezte, hogy ez kicsit korai volt. Még nem tart itt az ország. Az öreget azonban nem különösebben érintette mélyen a témakör.
– Hát azt válaszolnám, hogy vagdalkozzon nyugodtan. Illetve vállalkozzon, vagy mi a szösz. – Téma lezárva, érezték ezt mindketten, nem lesz több közös nevező. Illedelmesen elköszöntek egymástól. A rövid társalgás után Walter végignézte, ahogy a kerékpárt toló ember eltűnik a Viadukt alatt, majd töprengeni kezdett. Hogyan kell beszélni egy múltbéli emberrel?! Ez az ember 2019-re már elég valószínű, hogy halott lesz. Vagy legalábbis rendkívül idős. Ha jobban utánajár, még a halálának a dátumát is meg tudta volna mondani neki, amivel minden bizonnyal tönkretette volna a hátralevő életét.
Titkon mindenki halhatatlannak gondolja magát. Persze az öreg úgysem hitte volna el neki. És jól is tette volna, hogy nem hitte volna el. Állj. Nem szabad ilyeneken gondolkodnia, ebbe bele lehet őrülni. Elengedte az elméletet, és elindult ő is a Viadukt felé. Nem igazán tudta, hogy merre induljon, a világ – hát még Biatorbágy – elég sokat változott vissza harminc év alatt. Felsétált hát a Viadukt kőpillérei mellett, miközben azon viccelődött magában, hogy milyen humoros lenne lőni egy vigyorgós szelfit és feltenni a Facebookra ebből a környezetből. Az ismerősei meg lennének győződve róla, hogy egy nagyon aprólékosan photoshopozott képpel van dolguk. Valószínűleg gratulálnának neki, hogy mennyire ügyesen odaszerkesztette magát egy régi képre. A szemfülesebb ismerősei pedig még azt is megjegyeznék, hogy milyen szép felbontású, korát megelőző képet talált a régi időkből. Ő meg csak vigyorogna vissza rájuk 1989-ből. Természetesen vigyorogna. Mint mindenki más – ez amolyan íratlan közösségi médiás szentírás. Ahol az emberek a kevés boldog – vagy inkább csak annak tűnő –pillanataikkal próbálják többnek mutatni magukat, mint amik. Aztán pedig végignézik az ismerőseik boldognak látszó pillanatait, és ettől szomorúak lesznek. Arra persze nem gondolnak, hogy a saját képeikkel is szomorúságot okoznak másoknak. Mert nem látják át. Nem gondolnak bele abba, hogy felesleges ezer éve nem látott ismerősök életét nézegetni. Értelmetlen. Azt, hogy ki mennyire magányos, hamar meg lehet állapítani a közösségi oldalakon eltöltött ideje alapján. Minél több időt tékozol el, annál magányosabb az illető.
Walter tudta, érezte, hogy ő is csak egy vándor, mint bárki más. Semmi értelme a materiális javak hajszolásának, a pénznek, a hatalomnak, címeknek, rangoknak, mert ezen világi elismerések ára bizonyosan az idő és a figyelem. A másokra fordított és fordítható idő és figyelem. Egy szolgálat, ahol résen kell lenni, mert az emberrel veleszületett „könnyebb út”-keresés rendkívül csábító. És folyamatosan visszatérve csábít, mindennap. Próbára tesz. Waltert is próbára tette. Miért is indult el faasztalokat gyártó üzemet keresni, amikor megcsinálhatta volna a saját szerencséjét?
Miközben elsétált a faluház mellett, meglátott egy hentest. Benézett az ablakon. A húspult gyönyörűen tiszta volt, az áruk szépen egymás mellé kihelyezve, nyoma sem volt a hiánygazdaságnak. A környezet rendezett volt és tiszta, vendégcsalogató kis tábla hirdette a napi nyitva tartási időt, valamint a napi akciós termékeket. Oldalas, comb és hátszín. Ez aztán az innováció. Egy korban, ahol mindenki még egységesen csóró, hátszínt reklámoz a hentes. Micsoda ritkaság. Walternek több se kellett, bement hát.
– Szép jó napot kívánok, mit adhatok? – hangzott egy nagyon távolról ismerős hang, amit már valahol hallott, de fogalma sem volt róla, hogy hol és mikor. Amikor a pult mögül kiegyenesedett a harminc év körüli, enyhén borostás, mosolygós eladó, akkor Walternek beugrott a felismerés. Hiszen ezt az embert ismeri. Nem személyesen, hanem a XXI. századi közéletből. Ő ugyanis egy első generációs milliárdos. Hú, a nemjóját! – Erre a fordulatra nem számított. Még nem. Igaz, hogy pont az ilyen emberek felkeresése miatt van itt, de azt nem sejtette, hogy a későbbi vágóhídtulajdonos, agrárbáró oligarcha, Felvidéki János fogja őt mosolyogva sertéscomb-vásárlásra buzdítani egy agglomerációnak még szinte nem is nevezhető falucska poros útja szélén.
– Kö-kö-kööszönöm, szé-szé-szééép napot magának is – próbálta összeszedni magát és a XXI. századi gondolatait. – Érdeklődni szeretnék, hogy kávét is árulnak-e?
Jobb híján ez jutott az eszébe. Kávévásárlás a biai hentesnél. Remek, nagy ötlet volt…
– Kávét nem árulunk, de ha elfogadja fiatalember, még maradt a reggeli főzésből, adok magának is egy csészényit – hangzott a barátságos válasz.
A fickó vérprofi. Nem véletlenül fogja nagyon sokra vinni. A hentesek kilencvenkilenc százaléka biztos kihajította volna a kávézási szándékával együtt, de ő nem. A lehetőséget látta benne (is). Tudta, hogy a vásárlókból él, és hogy a vásárlókkal érdemes jóban lenni előítéletek nélkül. Soha nem lehet tudni. Lehet, hogy ez a fiatalember most nem vesz semmit, de majd elmeséli az egyik barátjának, aki a szomszéd sertéstenyésztőnek az orrára köti a barátságos történetet, aki szeretne áron alul megszabadulni néhány felesleges disznótól. Ki tudja? Vagy az is lehet, hogy ez az ember a szomszédos város vezetőjének a fia, vagy lehet, ismer húsbeszállító után érdeklődő vendéglátósokat, vagy ki tudja, ki lehet ez a fiatal férfi. A lényeg, hogy vendég, bejött ide, és valamit szeretne. És nem az ő hibája, hogy az nincs, hanem az üzletvezetőé. Jelen esetben az övé, Felvidéki Jánosé. A siker biztos receptje. Nem a megszokások embere volt, kereste az újat, figyelte a vásárlók igényeit, és ehhez próbálta igazítani az üzleti életét. Szolgálni akart. A vásárlóit szolgálni. Sokak szerint nincs is más küldetése egy egyénnek, mint a társadalom szolgálata. A legnemesebb feladat. Nyers hússal szolgálni a közösség mindennapjait. Egy apró láncszemnek lenni a gépezetben, ahol mindenki szuverén kötelessége a hazafias szolgálat, hogy olajozottan működjön minden fogaskerék.
– Ön nagyon kedves, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ha nem árul kávét, akkor azt én sem fogadhatom el – mondta Walter.
– Hogy el sem fogadhatja? Már miért is ne fogadhatná el? Parancsoljon, egy fekete a drága úrnak – és egy