Biatorbágy – későbbi önmagához képest – ekkor még csak egy porfészek, egy kevesek által látható, óriási potenciált magában rejtő környezet volt, amelyről ha hallott is valaki, az csak Matuska Szilveszternek volt köszönhető, aki 1931. szeptember 13-án felrobbantotta a viadukt vasúti pályájának egy részét, ami 22 halálos áldozatot követelt, a történelemkönyvekbe pedig a „biatorbágyi merénylet” címmel került. Ahol egy bagóért vásárolt szántóföld az egyes út mentén millió eurós befektetéssé cseperedő üzletté fog válni a következő húsz év folyamán.
Lehet, hogy az ilyen távú befektetés már inkább az ember gyermekének vagy unokájának fog jól jönni, na de akkor is! Walternek például jól jött volna, de mennyire, hogy jól. Walter ugyanis 1986-ban született. 1989-ben pedig már 33 éves volt. Kétszer élte át. Egyszer 3 évesen, egyszer pedig 33 évesen. Sok ember álmát teljesítette be ezzel. Visszament az időben. De ő nem azért ment vissza, hogy gyermekkori sérelmeket orvosoljon, vagy hogy lebeszélje saját fiatal énjét a hibás döntései megváltoztatásáról. Nem kívánt találkozni sem önmagával, sem a szüleivel. Nem akarta megalapítani a Google-t, nem fektetett elsőként az Apple-be, és nem kezdett el spekulálni az általa már ismert események bekövetkezésén.
Más miatt volt itt: Magyarország válaszait kereste. Hogy az Anjou-korban Európa Szaúd-Arábiájának tartott Magyarországból hogyan lett 2019-re az, ami. Ehhez persze lényegesen korábbra kellett volna visszautaznia, de a tudomány 2019-es állása mellett ez még nem volt lehetséges: mindenki annyit utazhatott vissza ahány évet leélt. Az időutazás bonyolult dolog, nem szükséges ezen fennakadni, az ember az evolúció során hozzászokott a korlátokhoz. Miért pont ezen akadt volna fenn?! Idő-utazni maximum addig, ahány éves vagy. Pofonegyszerű. Úgyhogy ez a teljesen abszurd valóság nem is foglalkoztatta Waltert. Ő csak utazott. Addig, amíg érdemesnek találta. 1989-be, egészen pontosan. És hogy akkor már miért nem 1986-ba? A válasz roppant egyszerű: azért, mert akkor 3 évet várnia kellett volna, amíg 1989 lesz. Úgyhogy 1989, Biatorbágy, és punktum.
A késő tavaszi szélben Walter első napjai nyugalommal teltek, csak bámulta a viaduktot a dombtetőről, elmélázott azon, hogy vajon szerencsés-e azért, mert neki már volt alkalma megtekinteni, hogy hogyan is fog ez kinézni harminc évvel később. A későbbi körforgalmat a viadukt alatt, a sportcentrumot, az új házakat, a benépesülést, a kolónia kivirágzását. Úgy döntött, hogy igyekszik részt venni az ország fontosabb eseményein, mint kívülálló szemlélődő, minden politikai, vallási megnyilvánulástól mentesen. Át akarta élni. Vajon milyen lehetett. Amikor emberek tömege egy közös célban hitt, csak kicsit mindenki másként. Ezért választotta 1989-et. A rendszerváltás miatt. Végig akarta nézni, ahogy Magyarország elhagyja a szocializmust és átlép az akkor még oly dicsőn üdvözölt demokráciába, liberalizmusba, kapitalizmusba. Szerette a történelmet, de egyéni véleményt alkotott, igyekezett objektív maradni. Szóba is elegyedett egy névtelen helybélivel, aki a kerékpárját tolta a poros úton, kezdésként udvarias, távolságtartó stílusban.
– Szép jó napot kívánok, hogy vagyunk ma? – kérdezte Walter.
– Hogy hogy vagyunk? Fáradtan fiatalember, fáradtan. Reggel korán kapáltam a kertben, majd elmentem a boltba, sikerült vennem kenyeret, hazaviszem, már vár az asszony. Maga nem idevalósi, jól sejtem? – válaszolt az öregember.
Walter mosolygott, majd illemtudóan válaszolt.
– Jól sejti, én a jövőből jöttem.
Ezen pedig az öregember mosolygott, majd visszaválaszolt.
– Ha maga tényleg a jövőből jött, akkor meg tudja mondani, hogy holnap milyen idő lesz?
Walter ledöbbent, hogy az öregembernek tényleg ez az egyetlen kérdése egy időutazótól.
– Nem, nem tudom, de miért fontos ez?
– Hát azért fontos, mert akkor el tudnám dönteni, hogy ma a tetőt javítsam meg vagy a zöldségeket gyomláljam ki – válaszolta az öreg.
Walternek tetszett ez az egyszerűség, a világ bajától való távolmaradás, az életérzés, hogy a XXI. század napi problémáiból ez az ember egyikben sem szenved. Nincsenek telekommunikációs csatornák, ahol percenként százával zúdítják a fejére a propagandát. Mert ugye a politika hajlamos nem a népet szolgálni, hanem a népet megfélemlíteni. Nem maguktól természetesen, mint néhány tíz évvel korábban, hanem másoktól. Megkeresik azt, hogy a többség mitől fél, majd elkezdik ömleszteni és megerősíteni a félelmükben rejlő gonoszt, hogy még jobban féljenek tőle, majd egy egyszerű hősies kiállással meggyőzik az embereket, hogy ők megvédik őket. És kész is a recept. Irányított gyűlöletkeltés, aminek a megoldása mi vagyunk.
Ez az ember viszont békésnek tűnt. A jelenben élt. Nem depressziós a múlt miatt, és nem szorong a jövőjén. Egyszerűen csak éli a saját történetét, pedig az idő vasfoga jócskán beleharapott már néhányszor. Megállapodott. Elérte azt, amiről egy XXI. sz.-i hazánkfia keveset tud. Nem érzi rosszul magát, mert életében nem hagyta el az országot, nem frusztrálja a szomszéd kertje, mert a szomszéd kertje pont ugyanolyan, mint az övé, akárcsak annak a szomszédjáé és így tovább, nem érez folyamatos hiányérzetet, nincsenek értelmetlen materialista hajszolási kényszerei, és nincs okostelefonja sem, ami végérvényesen örök szomorúságra ítéltetné. Örül annak a kevés jónak, ami adatott és amit elért, képes az élet igaz pillanatait átélni, hiteles emberként néz tükörbe minden reggel. Walter elismerően nézte, lenyűgözte a látvány. Aztán megszólalt a XXI. sz.-i énje: a komfortzóna nem az a hely, ahol jó lenni, hanem az, ahol ismerősen szar. Vívódott magában. Az esze a szívével, a tudatos énje a tudatalattival.
– Szerintem nem lesz eső holnap sem, bátyám, de ismeri a mondást: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Büszke volt magára, hogy elő tudott rukkolni egy ide illő közhellyel – úgy gondolta, hogy meglesz itt a közös nyelv, mit neki néhány év csúsztatás ide vagy oda.
– Ó, fiatalember, ma egyiknek sem állok neki, az asszony vár a finom kapusztnyikkal, aztán ott vannak az állatok is, annyi dolgom van, estig nem érek a végére.
Kapusztnyik. A szlovákok hívják így a káposztás lepényt. És mivel a környéken Sóskút a legközelebbi település ahol még ma is élnek a betelepített szlovákok leszármazottai, így ezek szerint ez az ember sóskúti lehet. Vagy a felesége az. Végül is a felesége süti a kapusztnyikot. A sóskúti asszony hozzáment egy biatorbágyihoz. Magában kuncogott, hogy milyen szépen végigvezette a gondolatmenetet, pedig ebben az égvilágon nem volt semmi különös. Két szomszédos település polgára egybekelt, és most Biatorbágyon élnek. Walter is szerette a kapusztnyikot, felnőttként még Kapusztnyik-fesztiválon is volt. 2018-ban, egészen pontosan.
– Fiatalember! – vágott közbe az újdonsült ismerős. – Mivel foglalkozik maga, ha szabad kérdeznem? Az látszik, hogy nem kétkezi munkás, ahhoz túlságosan tollhoz szokott a keze.
Tollhoz szokott kéz. Micsoda kifejezés! Még sohasem hallotta ezelőtt.
– Igen, bátyám, jól látja, nem fizikai munkát végzek. A bankszektorban dolgozom, portfólió-menedzser vagyok, a divízió stratégiai döntéseit készítem elő operatív szinten – hazudta Walter.
Az öreg csendben hallgatott úgy öt másodpercig, próbálta elképzelni, hogy vajon ezt milyen nyelven is mondták neki, majd megerősítve az amúgy