– Ugyan már, tesó… hagyd már ezt a hülyeséget, élj a lehetőséggel, nézd meg a sok szegényt, akik nem utazhatnak a Maldív-szigetekre. Nézz körbe, ez a valóság, a magyar realitiiiii – vágott közbe Denisz, önzőségtől duzzadó hamis empátiával.
– Denisz. Nézd. Tudom, hogy számodra az élet nem jelent többet holmi könnyed szórakozásnál, utazgatásoknál, felesleges költekezéseknél, de hidd el, a hedonizmust nem lehet életcélként kitűzni – reagált Lázár.
– Hedo… mi a faszt? Hedonihilizmust, tesó’? Na mi van, megdöbbentél?! Azt hitted, én nem vagyok elég értelmiségi, hogy ilyen dumákat vakeráljak? – nevetgélt Denisz, aki ismét vesztett, amiről persze nem tudott.
– Hagyjátok már abba! Miért kell nektek folyton civakodnotok? Még nyaralás közben is? – nehezményezte a szokásos nyaralási koreográfiát Vámhegyiné, akinek valamiért mindig az fájt a legjobban, ha Deniszt bántják, vagy próbálják szembesíteni önmagával. Ilyenkor pitbull módjára támadt fel benne az anyai ösztön, lavinaként zúdította a világra a nevelési hibáiból adódó frusztráltságát.
– Elég legyen. Kérlek benneteket, viselkedjetek, mégsem otthon vagyunk – próbálta fenntartani a boldog család látszatát Vámhegyi, akit érdekes módon kevésbé zavart családja belső kezeletlen feszültsége, mint az, hogy mit gondolnak róluk a mellettük ácsorgó ázsiai turisták egy reptéren, akik egy szavukat sem értik.
– Meg amúgy is, Denisz. Téged miért nem érdekel az önmegvalósítás? – öntötte az olajat a tűzre Lázár.
– Gyerekek! Ezt nem itt és nem most kell megbeszélni! – morgolódott Vámhegyi, mintha valami nemzetbiztonsági titkot őriznének, amit csak ők tudnak és nem szabad, hogy kiderüljön.
– Apa. Téged sem értelek. Miért félsz egyenesen beszélni Denisszel? Velem olyan könnyedén tudsz konfrontálódni, vele miért nem? – kérdezte Lázár nyugodt, de szembesítő hangon. Vámhegyi ettől megint kapott egy gyomrost, ugyanis tényleg nem tudott már évek óta egyenesen beszélni kisebbik fiával. Maga sem értette, hogy mi ennek az oka, és hogy mikor kezdődhetett, de mára kialakult, ez tény. Képtelen volt Denisszel őszintén beszélni. A tudatalattija mindig közbeszólt, ahányszor megpróbálta. Ha pedig nem a tudatalattija, akkor a felesége, Denisz védőszentje. Nehéz élet ez egy apának. Főleg, ha a fiáról van szó.
– Még hogy fater nem konfrontálódik velem?! Azért, mert nem mer, tesókám! Tanulhatnál tőlem egyet s mást, hogyan kell idomítani a szülőket! – kárörvendezett kényszeresen Denisz.
– Denisz. Drága, egyetlen kisöcsém. Te az orrlyukadat sem tudod megkülönböztetni a segglyukadtól – ironizált Lázár, felvállalva a szituációt.
– Elég legyen! Ez már több a soknál! Lázár! F-e-j-e-z-d b-e! – jött ki a sikítófrász Vámhegyinén. Nem engedhette, hogy egyszerre a két legféltettebb kincsét bemocskolják: a családról való külső megítélést és Deniszt, az érinthetetlent.
– Anya. Kérlek, csillapodj, az égvilágon nem történt semmi, amitől ennyire ki kéne, hogy kelj magadból. Inkább örülhetnél, hogy végre valaki kimondja azt, ami van – csitítgatta édesanyját Lázár.
– Még hogy nem történt?! Dehogynem! Itt marjátok egymást már a reptéren, pedig szinte még el sem indultunk… fel nem tudom fogni, hogy miért kell állandóan csinálni ezt a fesztivált? – választotta Vámhegyiné a bepörgést a megnyugodás helyett.
– Muter. Higgaggyá’… semmi nem történt, Lázárral mi csak épp „eszmecserét” folytatunk, „kontaktálunk”. Nem kell így rápörögni, tudod, hogy Lázár csak viccel – próbálta Denisz is lenyugtatni édesanyja dühöngését. A maga módján.
A sor időközben elfogyott, ők következtek a becsekkolásnál, ami véget is vetett a kialakulóban lévő családi perpatvarnak. Lázár nyugtázta a szokásost, Vámhegyi örült, hogy végre vége, Vámhegyiné természetesen nem nyugodott le, de legalább magába fojtotta, Deniszt pedig, mint általában minden, különösebben ez sem érdekelte.
Néhány perccel később már az újonnan épített walk-through, azaz átsétálós rendszerű duty free üzletben bámészkodtak, amit nemrég adtak át a Liszt Ferenc repülőtér nem-schengeni indulási oldalán, a 2B Terminálon. Prémium termékek, vadonatúj design, kibővített áruválaszték, és rábaközi folklór dekorelemek. A tökéletes luxus magyar kivitelben. Fontos megjegyezni, hogy az árukínálat kiválasztása gondos felméréseken alapszik, nem könnyű egyszerre néhány száz négyzetméteren kielégíteni az Oroszországba, Kanadába, Kínába, Nagy-Britanniába vagy épp a Perzsa-öbölbe igyekvők változatos igényeit. Izgalmas világ ez a magyarnak is, egy csipetke nagyvilág egy kis országban.
– Nézd, muter… nézd… vigyünk már ilyet a Sanyi lányának, biztos nagyon örülne neki! Egy Monster High baba! Szerinted a vérfarkast vagy a csontvázasat vigyük? – kérdezte Denisz édesanyjától.
– Jaj, Denisz. Ez a baba valami undorító. Nem veszünk ilyet a Sanyi lányának – mondta Vámhegyiné.
– De! De! De! Imádja őket, majd azt mondom, Dubajból van. Higgy nekem, tudom, mit beszélek – erőszakoskodott Denisz. – Mindig viszek neki valamit.
– Mit bánom én, fiam, kérj eurót apádtól, aztán keressünk egy mosdót még felszállás előtt – egyezett bele Vámhegyiné.
– Fater! Szükségem van huszonöt euróra h-a-l-a-d-é-k-t-a-l-a-n-u-l! – fordult Denisz apja felé.
Vámhegyi nagyot sóhajtott, majd elővette pénztárcáját.
– Tessék, fiam. Oszd be jól – adta át a valutát Vámhegyi Denisznek, miközben azon gondolkozott, hogy már megint belső vívódásai vannak a szituációban, amibe került. Miért ő ad a huszonéves fiának még mindig költőpénzt? És miért kezeli Denisz az ő pénztárcáját sajátjaként? És miért nem érdekli ennyire Deniszt, hogy azért a huszonöt euróért valakinek meg is kellett dolgoznia? És mi az, hogy ő fizeti ki a Sanyi lányának az ajándékát, majd Denisz adja oda a saját nevében, egyes szám első személyben? Az, hogy azt mondják, Dubajban vették, még rendben van, mindenki csinált már hasonlót. És mi a csudának égeti még mindig magát ilyen „oszd be jól” beszólásokkal, amikor igazi szófecsérlés az egész, kidobott, üres szavak az ablakon. Persze megalkudott. Nem vette a fáradságot, hogy nevelje a fiát. Ugyanis már elkésett vele legalább tíz, de inkább tizenöt évet. Vámhegyi úgy tapasztalta, hogy egy gyereket nemhogy tizennyolc éves koráig nem lehet nevelni, de tizenöt évesen sem. Talán tizenháromig-tizennégyig. A kamaszkorig. Utána veszett fejsze nyele.