– „Passion to kill.” Az ölés iránti vágy. Persze csak képletesen. Ez az, ami hiányzik belőlük. A kényelem és a luxus eltorzította a fiatalságot a rendíthetetlen ösztön kialakulásától. Az erősebb kutya baszik, valljuk be. És most gyenge kutyákat nemzettünk. Egyik gyengébb, mint a másik. A mindennapjainknak arról kéne szólnia, hogy hogyan csapunk össze a feltörekvő generációval, majd bukunk el és adjuk át a helyünket az újaknak, akik legyőztek bennünket. Ennek ellenére mégis azt látom, amerre csak nézek, hogy az új generációt simogatni kell, babusgatni, ösztönözni és megdicsérni, ha sikerült egy héten egymás után öt munkanapon felkelni reggel hatkor és bemenni dolgozni. Kész vicc ez az egész. Továbbmegyek: ha még meg is teremteném az utódoknak, hogy nekik már ne kelljen bejárni korán reggel a munkahelyükre, akkor meg mi történne? Megmondom én, hogy mi. Átvernék őket. Kizsákmányolnák és teljesen kifosztanák őket. A hátuk mögött a menedzsment megtollasodna, ők meg szépen elszegényednének. Amiről persze csak az utolsó pillanatban szólnának nekik. Amikor már késő. És ott állnának középidősen, gyakorlatilag nulla munkatapasztalattal a hátuk mögött, erőtlenül, kiégve, egy rakás adóssággal a nyakukon. Szerinted mi lesz velük akkor, Karcsi? Összeomlanak, mint kártyavár a szélben. És már mi sem leszünk ott, hogy védelmet vagy mentőövet nyújtsunk. Egyenes út az öngyilkosságukba – vélekedett Felvidéki.
– Nehéz szafak ezek, barátom. Nehéz, de igaz szafak. Nem fogunk tudni segíteni nekik életük fégéig. Itt az ideje szembenézni a hibáinkkal, amiket bűnösen elhanyagoltunk. Miattunk fáltak ilyen nyámnyilává. Nem tűztünk ki eléjük elérendő célokat. Fagy amiket kitűztünk, azokat könnyen el lehetett érni. Pedig ők sem születtek gyengének; mellettünk fáltak azzá. Olyan ez, mint amikor gepárdot etetsz. Ha mindennap odadobod a húst a gepárd elé, akkor sohasem fog megtanulni vadászni és nem fog tudni százzal futni sem. Ellenben, ha egy egészséges, életerős gazellát raksz elé, akkor biz’ isten megtanul. Ez volt a baj. A hús egyenletes és kényelmes adagolása. Soha nem kellett éhséget érezniük, soha nem laktak jól egy kiadós fersenyfutás után, ahol a legrágósabb csont is mennyei élfezetet nyújthatna. Keressük bennük „a fágyat a gyilkolásra”, pedig pont mi foltunk azok, akik kiöltük belőlük – reagált Schwarzenberger.
– Hát, nem is tudom. Ha jobban belegondolok azért az sem egészséges felfogás részünkről, hogy mindenáron a törtetőt keressük a gyerekeinkben. Szerintem törtetőkre szüksége van a világnak de, hogy jó-e, ha az a gyerekünk is, azon lehetne vitatkozni. Mélyen magamba nézve én az voltam, elkövettem emiatt számos hibát, átléptem embereken, opportunista magatartást tanúsítva a világ felé. És ha elmesélném a világnak az igaz történetemet, könnyen előfordulhat, hogy a gyerekeim egyáltalán nem lennének büszkék rám. Ahogyan mások sem. Elmesélem neked az egyik gépbeszerzésem történetét. Úgy tizenöt évvel ezelőtt pályázaton nyert a cégem százötven millió forintot feldolgozógép-vásárlásra. Addig keresték az embereim a lehetőséget, hogy végül egy kínai gépgyártóra esett a választásunk, akik köztudottan olcsó, de működő hamisítványokat gyártottak. A gép ára hatvanmillió forint volt, de sikerült megbeszélni velük, hogy túlszámlázzanak. Így a vételár papíron százötvenmillió forintnak megfelelő kínai jüanról szólt, amit le is utaltam bankon keresztül nekik. Az utalás pillanatában pedig már kint volt az egyik emberem a kínaiaknál, aki végül nyolcvanmilliót nejlonszatyrokban hozott vissza. A maradék tízmilliót pedig a kínai ügyvezető kapta. És hogy miért tart itt ez az ország? Azért, mert az olyanok, mint én, a százötvenmilliónyi adófizetői pénzből bezsebeltek nyolcvanmilliót. A történethez hozzátartozik, hogy a gép két évet is alig termelt, miután inkább csődbe vittem azt a céget, mert nem volt kedvem foglalkozni vele. Úgyhogy kijelenthetem, hogy hűtlenül kezeltem az ország pénzét. Nem csak, hogy hűtlenül, de kapzsin, törtetőn. Bennem volt a „passion to kill” – nevetett fel a szomorú történet elmesélése után Felvidéki.
– Tudod, János, a szemem sem rebben ezen a történeten, százáfal tudnak ilyeneket mesélni az első generációs fállalkozók. A törtetők, akiknek „drágább folt rongy élete, mint a haza becsülete” – idézett stílusosan a Nemzeti dalból Schwarzenberger, majd folytatta: – Jómagam is jártam már hasonló cipőben. Emlékszel, amikor az új csarnokot építettük? És ki van írva egy szép nagy táblára a telephely mellé, hogy „653 millió Ft-os állami támogatással” épült? Na, abból a 653 millióból 125 milliót fissza kellett adnom, gyakorlatilag készpénzben az arra megfelelő személyeknek. Nem elég, hogy brutális korrupcióval sikerült felépítenem az új csarnokot, még izzadhatok is, nehogy lefáltsák a kormányt és elszámoltassanak. De most komolyan. Mit fogok tenni, ha a fálasztás nem úgy alakul, ahogy nekem kedfező, és mondjuk jön egy új kormány és fégigvezetik a szálakat? Simán eljuthatnak hozzám, ha falaki köp. Aztán ott is kérdéses, hogy mi történik. Egyszerűen csak fisszakérik a pénzt, vagy még korruptabbak lesznek és aláíratják felem, hogy ingyen lemondok az egész cégemről? Befallom, nem tudok nyugodtan aludni, óriási teher ez most nekem. Főleg úgy, hogy a pályázat óta nem igazán úgy alakulnak a mutatószámok, ahogyan azt én szeretném. Úgyhogy egy szó, mint száz, nem biztos, hogy akkor lennék büszke a gyerekeimre, ha ők is ezt az utat fálasztanák – próbált meg elszámolni a lelkiismeretével Schwarzenberger.
– Ugyan már, Károly! Az elszámoltatástól igazán nincs okod tartani, ez a kormány még kiszolgál bennünket jó néhány ciklus alatt, arra mérget vehetsz. Nekik is bőven van mit elbukniuk, úgyhogy téged békén hagynak. Meg amúgy sem ezeken csámcsog manapság a média. Egyik szennylap főszerkesztője sem nyugszik addig, amíg nem tud valami igazán szaftos sztorit lehozni az elfogult olvasóinak, főleg olyat keresve, aminél mindkét fél úszik a korrupcióban. A te eseted azért más, mert a világ még valahol meg is bocsát neked, mert rámondhatod, hogy neked bizony választásod sem volt. Vagy elfogadod a pályázati pénzt, vagy mehetsz a lecsóba. Ennyi. De nézd meg inkább az onlinepénztárgép-bevezetéseket. Amikor kiírták a pályázatot és már el is döntötték, hogy ki lesz a nyertes, mert szinte egy ember tudott róla. Ráadásul a vámhivatal is javasolta, hogy kifejezetten attól az egy gyártótól való pénztárgépet tessék szépen megvenni, mindegy, hogy trafikos vagy, zöldséges vagy kisboltos. Azt az egyet fogadják