Azonban csakhamar vállat vont.
– Vigye el őket az ördög!
Két barna fiatalember volt a két szultánfi. Nem hasonlítottak egymáshoz, de látszott rajtuk, hogy szeretik egymást.
– Ni, ott megy jaja Oglu Mohamed! – Az a híres pasa?
– Az.
Egy méltóságos tekintetű, szürke szakállú pasa lötyögött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.
– Ez – mondta Tulipán – a Jumurdzsák apja.
– Lehetetlen!
– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.
– De hát micsoda név ez a Jumurdzsák?
– Csúfnév – felelte Tulipán.
S egy fűszálat szakított le. Azt rágogatta unalmában.
Egy csapat ezüst— és aranybuzogányos, ijesztően magas turbánú csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy a szultán következik.
– Mindenható Istene a magyaroknak – fohászkodott —, légy velünk!
A sok arany— és ezüstfegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.
Tulipán oldalba bökte.
– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. – Amott jön…
– Melyik?
– Aki előtt a dervis kereng.
Egy magánosan haladó, egyszerű köntösű lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.
– Kerengő dervis – magyarázta Tulipán.
– Hogy bele nem szédül, vagy ő, vagy a ló!
– Megszokta mind a kettő.
A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.
– Ez a hét dervis így kereng a szultán előtt Konstantinápolytól Budáig – kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.
Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniük egymást.
A szultán gyönyörű kis arab pej lovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszú pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől megvédeni. A levegő különben is átfűlt volt a völgykanyarulatban, s őfelsége éppúgy szívta a port, mint a legrongyosabb katonája.
Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanolyan bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és horpadt. Hosszú, vékony, szinte lecsüngő orra alatt keskeny, ősz bajusz. Az állán rövidre nyírt, göndör, ősz szakáll. A szemei kiülő gurgula szemek.
Ahogy Gergely még jobban megszemlélné, egyszercsak bumm! eget-földet rázó dördülés. A szikla megremeg alattuk.
A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és ordítás a völgy felé a seregben.
– Végünk! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.
És a völgy felé mereszti rémült két szemét.
A völgyben sötét füstoszlop emelkedik a fellegek közé. A levegőt elnehezíti a puskaporbüdösség.
– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.
– Az – feleli lekókadó fejjel a diák —, hogy nem a janicsáraga a szultán!
5
A robbanást egypercnyi kábult csönd követte. Azután ezernyi ezerek kiáltozása, káromkodása zúdult fel összekeveredve. Mint a hangyazsombékok, mikor megzavarják, olyan volt a sereg kavargása. De mindenki arra tolongott, ahonnan a lángoszlop fölcsapott.
Az a hely holtakkal és sebesültekkel volt borítva.
A távolabb levők is megzavarodtak. Nem tudták, hogy valami elrejtett hadsereg öregágyúja szólalt-e meg, vagy hogy puskaporos szekér robbant fel az úton.
A janicsárság azonban tudta már, hogy aknarobbantást intéztek ellene.
Szétzúdult az erdőbe, mint a fölvert darázsraj.
Keresték az ellenséget.
De nem találtak mást az erdőben, csak a papot, a diákot meg Tulipánt.
A pap félholt volt. Az ajkán véres hab. A ruhája: mintha korpával hintették volna be. A farétől[11] volt olyan. A robbanás eldöntötte a fát, s kivetette őt az üregből.
A szultán maga elé vezettette a három elfogottat.
Leszállt a lováról. A katonák egy nagy rezesdobot tettek székül a földre. Egy főtiszt ráterítette szőnyegül a saját kék selyemkaftánját.
A szultán azonban nem ült le.
Tulipánra nézett.
– Kik vagytok?
Megismerte az arcáról meg a láncáról, hogy török rab.
– Én rab vagyok – felelte térden Tulipán —, láthatod, minden igazhívő atyja: itt a lánc a lábamon. Janicsár volnék különben. A nevem Tulipán.
– Hát ez a kölyök?
A diák csak állt, és a helyzetbe belezavarodottan nézett a diószemű, kifestett arcú, birkaorrú emberre, a népmilliók urára, akinek fel kellett volna az imént röpülnie a török mennyországba.
– Fogadott fia Török Bálintnak – felelte Tulipán.
– Az enyingi ebnek?
– Annak, felség.
– És ez az ember? – kérdezte a szultán a papra mutatva.
A papot két janicsár tartotta. A feje lelógott. A vér végigcsurgott a szájából a mellén. Nem lehetett tudni, hogy ájult-e, vagy hogy meg van halva.
Tulipán ránézett a papra.
Egy főtiszt belemarkolt hátulról a pap hajába, és felvonta a fejét, hogy Tulipán jobban láthassa.
A vér csepegett a félholtnak az álláról. A melle zihált.
– Nem ismerem – felelte Tulipán.
– A diák se ismeri?
Gergely a fejét rázta.
A szultán a fiúra pillantott, aztán ismét Tulipánhoz fordult.
– Micsoda robbanás volt ez? – kérdezte tovább. – Engem akartak megölni?
– Felséges uram – felelte Tulipán —, mink a diákkal gombát szedtünk erre. Meghallottuk a zenét. Idesiettünk. Én a te lábad méltatlan pora, csak azt vártam, hogy elhaladj, azután kiáltottam volna, hogy szabadítsanak meg.
– Eszerint nem tudsz semmit.
– Úgy üdvözüljek az igazak paradicsomában!
– Oldjátok