A ló hátáról mindjárt felcsimpeszkedett a vadkörtefára, és egy ugrással ott termett a vastag, vén törzsökön.
Belekurkált a kardjával a pudvás faderékba. Nem röpült ki belőle semmi.
Beleereszkedett.
– Ketten is beleférünk! – kiáltotta vígan.
Újra kimászott, és leugrott a gyepre.
– Hát akkor dolgozzunk – szólt a pap.
És ledobta magáról a köpönyeget.
Gábor pap volt. A diák meg Bornemissza Gergely.
Azóta, hogy nem láttuk őket, nyolc esztendő telt el. A pap nem sokat változott. Mindössze a szemöldöke nőtt ki. Szakállát, bajuszát bizonyosan a forró víz nyomai miatt beretválta. És hát kissé megsoványodott.
Annál inkább változott a fiú. A nyolc év csaknem férfivá érlelte. De csak termetben. Az arca az a határozatlan se szép, se csúnya valami, amilyen a tizenöt esztendős fiúké szokott lenni. Csak az arca színe maradt meg, az a pirosasbarna, gyönge szín. A vállig érő, hullámos haj az akkori idők férfidivatja volt.
A szolga két ásót vett elő a tarisznyából. Az egyik ásót a pap vette a kezébe, a másikat a fiatalember.
Az országútra mentek, és az út közepén, a fa irányában gödörásásba fogtak.
A szolga letette a gödör mellé a két zsákot, s visszatért a lovakhoz. Levette róluk a kantárt. Békót vetett a lábukra. Hadd legeljenek a jó harmatos erdei fűben.
Aztán ő is munkába fogott. Az öblös bőrtarisznyából kirakott mindent: kenyeret, kulacsot, fegyvereket. A tarisznyába azt a köves földet kotorta bele, amit a két ásó kifordított. Széjjelszórta az árkokba. Visszatértében meg erős nagy köveket hordott a gödör mellé.
Nem telt belé egy óra, derékig állt már a két ember a gödörben.
– Elég – szólt akkor a pap. – János, most már a zsákot ide!
A szolga odacipelte a két zsákot.
– A puskát ne tedd a harmatba! – szólt rá a pap.
Aztán tovább parancsolgatott:
– Fogd ezt az ásót. Áss árkot a gödörtől addig a vadkörtefáig. Az árok itt az úton egy rőf mély legyen. A gyepen fele mély is elég. A gyepet úgy szedd fel, hogy visszarakhassuk. Semminek se szabad a munkánkból meglátszania.
Míg a szolga az árkot ásta, a két úriember beleeresztette a két zsákot a gödörbe.
A zsákokban puskapor volt.
A zsákokat megtiporták, és nagy köveket hordtak rájuk. A kövek közét betömködték apró kővel, földdel.
A szolga ezalatt megásta az árkot a fáig, s megfalazta kővel. A gyújtózsineg abban az árokban húzódott tovább. Lapos kövekkel födték be mindvégig, hogyha eső esik is, át ne vizesedjen.
– No – mondja vígan a szolga —, most már tudom, hogy mi készül itten.
– Hát micsoda, János?
– Valaki itt az égbe röpül.
– És mit gondolsz, kicsoda?
– Kicsoda? Hát biz azt könnyű kitalálni. Holnap jön erre a török császár.
– Ma – felelte a pap a pirkadó egekre tekintve.
Mikor a kelő nap megvilágította az országutat, nem volt már semmi nyoma sem a gödörnek, sem az ároknak.
A pap megtörülte a homlokát.
– Most már, János fiam, ülj lóra, és eredj föl a Mecsek tetejére. Menj mindaddig, míg csak oda nem érsz, ahol az utat végig lehet látni Pécsig.
– Értem, uram.
– Mink a diákkal itt lefekszünk a fa mögött húsz-harminc lépésnyire. Te pedig vigyázol, mikor jön a török. Mihelyt az első lovast meglátod, nyargalj vissza, és költs fel bennünket.
A pap ezzel befordult az erdőbe. Jó füves helyet kerestek a diákkal. Leterítették a köpönyegüket, és legott el is aludtak mind a ketten.
2
Délfelé sebes vágtatással tért vissza a szolga a hegytetőről.
– Jönnek! – kiáltotta. – Rémítő nagy had özönlik! Mint a tenger!
Aztán mikor odaért, folytatta:
– De mind szekéren ül az ebadta, mintha beteg volna.
A pap a diákhoz fordult.
– No, akkor elmehetünk ebédre ahhoz a te másik apádhoz.
– Cecey uramhoz?
– Oda.
A diák kérdőn nézett a papra. A szolga is.
A pap mosolygott.
– Egy nappal korábban jöttünk. Hát nem érted? Ezek a táborverők. Ezek elöl járnak, és leverik a sátorkarókat, felvonják a sátrakat, hogy mikorra a sereg Mohácsra érkezik, készen találja a fekvőhelyeket meg a vacsorát.
– Hát akkor gyerünk Cecey uramhoz! – mondta vígan a diák.
A pataknál leszállottak, és megmosakodtak derekasan. A diák egy csokor vadvirágot szedett.
– Kinek lesz az, Gergő?
– A feleségemnek – felelte Gergő mosolyogva.
– Feleségednek?
– Már mink csak úgy mondjuk. A kis Cecey Éva, az lesz az én feleségem. Együtt gyermekeskedtünk; aztán, hogy az apja fiának fogadott, valahányszor meglátogattam őket, mindig meg kellett csókolnom.
– Remélem, szívesen tetted.
– Meghiszem azt. Olyan az orcája, mint a fehér szegfű.
– De még ebből nem következik, hogy feleségednek tekintsd.
– Az öreg pap megmondta, hogy nekem szánták a lányt. Ceceynek a testamentoma szerint enyim lesz a lánnyal a falu is.
– Eszerint az öreg pap titkot árult el.
– Nem. Csak figyelmeztetett, hogy méltó igyekezzek lenni erre a szerencsére.
– De hát boldog leszel te avval a leánnyal?
A fiú elmosolyodott.
– Nézze meg őt, mester. Ha meglátja, nem kérdezi többet, hogy boldog leszek-e vele.
A ló megszökemlett a diák alatt, s néhány lépést előrefutott.
A diák megállította a lovát, és gyönyörűséges szemmel mondotta:
– Olyan ez a lány, mint valami kis fehér macska!
A pap mosolygott, és a fejét csóválta.
Sűrűbe értek. Le kellett szállniuk a lóról. Gergely ment elöl. Ő tudta, hogy az a sűrűség takarja a falut.
Mikor alárobogtak a völgybe, a házakból kifutottak az asszonyok.
– Gergő! Az a: Gergő! – kiáltozták örvendezve.
Gergely a süvegét lengette jobbra-balra.
– Jó napot, Juci néni! Jó napot, Panni asszony!
– Az úrék nincsenek ám itthon! – kiáltotta az egyik asszony.
Gergely meghökkent. Megállította a lovát.
– Mit