Kisiet a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsószoknyában, mezítláb hajtja kifelé a disznaját.
– Tulipánné! – Hol az én mesterem?
– Elment még éjfélkor, holdvilágnál.
– János is vele ment?
– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.
A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.
A levelek közül egy nyitottan hevert ott. Erős, vastag betűkkel volt a megszólítás írva:
Kedves fiam, Gergely!
Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.
Gergely olvasta:
A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem, fiam.
Te szeretetben élsz, és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy javára válhatik a nemzetnek.
Levelem mellett egy zacskót találsz, s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd, fiam.
Ezenkívül legyen tiéd a könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Kard kell most a magyarnak, nem könyv!
Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyűjteményemet, Ferinek a virággyűjteményt. A könyvekből válasszanak egy-egy kötetet emlékül, s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint az apjuk, de ne legyenek soha a pogány hívei, hanem veled együtt a nemzeti királyság visszaállításán erősködjenek. Különben nekik is írok, s amit írok, mindhármatoknak az én háromfelé osztott lelkem maradjon.
Mikor elmentem, aludtál, fiam. Megcsókoltalak.
Gábor pap.
Gergely kővé meredten bámult a levélre.
A halál? Tizenöt éves fiú nem érti még ezt a szót. Ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között darabokra szakad a szeme előtt.
És ettől a látványtól meg legyen fosztva?
Zsebre dugta a gyűrűs zacskót meg a levelet, és kilépett. Átsietett az udvaron Tulipánékhoz.
– Tulipán – szólt törökül az eresz alatt nyújtózkodó embernek —, megvan-e még a török ruhája?
– Nincs – felelte Tulipán —, mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.
– A turbánja sincs meg?
– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.
A diák bosszúsan járt föl és alá az eresz alatt.
– Hát mit cselekedjek? Tanácsoljon. A török had ma vonul el itt az országúton. A császár is velük jön. Látni akarom a császárt.
– A császárt?
– Azt.
– Hát azt megláthatja az úrfi.
Gergely szeme ragyogóra vált.
– Igazán? Hogyan?
– Van az országút mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal, és végignézheti az egész hadat.
– Hát akkor öltözzön hamar, Tulipán, és jöjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.
A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenült. Magára kapkodta ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak:
– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.
Az asszony odavetette az ocsút mind a baromfiaknak, és sarkon fordult.
– Mi tetszik?
– A kulacsot, gyöngyöm – szólt Tulipán —, a kulacs kell.
– Mennydörgős istennyilát kendnek! Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?
– Nono, kis báránykám, sztambuli cukorkám – szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve —, az úrfi akarja.
– Nem igaz. Az úrfi nem iszik bort.
– Én nem iszok – szólt Gergely —, de el kell mennünk, és oda leszünk talán estig is, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzon.
– Elmennek? Hova mennek, úrfi?
– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.
Az asszony megdöbbent.
– Török hadat. Édes úrfikám, ne menjenek oda!
– De bizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.
– Jaj, édes úrfikám, micsoda veszedelembe készül! Hova gondol?
– Egy szó, mint száz – szólt Gergely türelmetlenül —, nekünk mennünk kell!
S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért. Az arca durcás volt.
– Én nem bánom, menjen az úrfi, ahova akar. Én az úrfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.
– Olyan nincs – felelte Tulipán.
– Itthon marad kend, érti?!
– Tulipánnak velem kell jönnie – szólt Gergely röviden.
– Az elemózsiát elviszi az úrfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon?
János szolga maga is így gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva, és a lovakat itatta.
Tulipán, hogy megneszelte az asszony nyugtalanságát, kihuzakodott:
– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz hébe-hóba. Nem vagy jó asszony.
Az asszony akkor elpityeredett:
– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket meg engem is?
– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt csütörtökön.
– Adok, édes jó uram, amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…
– Hát jó, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkísérem az úrfit, és estére visszatérek. Hát azt hiszed – szólt megölelgetve az asszonyt —, hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rúgok. Én mindig csak azért rúgok be, mert azt gondolom, hogy holnap már nem adsz innom.
A menyecske így valamiképpen megnyugodott. Összekészítette az élelmet. Könnyezve kísérte mégis az urát a kapuig, s még onnan is olyan aggódva nézett utánuk, hogy Tulipán hízott az örömtől.
János velük ment a sűrűig. Ott leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog igyekeztek tovább a szikláig.
A szikla az országút mellett ma is áll. Körülbelül öt ember magasságú, s a tetejéről végig lehet látni az országutat le a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.
A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fáról, és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal,