Mosták róla a vért.
Egy hamuszín kaftánba öltözött, komoly török időnként felvonta a pap szeme héját, és figyelemmel nézte.
A diák lábára eközben föllakatolták a bilincset, s elkísérték a foglyok közé.
Sápadt volt a fiú, és remegett, mint a nyárfalevél.
Negyedóra múlva ott termett Tulipán is. Kékbe volt öltözve, mint a janicsárok. A fején fehér süveg, a lábán vörös bakancs.
Az öklét rázta a diákra, és dühösen ordított a szemébe:
– Markomba kerültél, hitetlen kutya!
S Gergely mellől eltolta a janicsárt.
– Ez az én rabom – mondotta. – Eddig én voltam az ő rabja. Allah igaz és hatalmas.
A janicsár bólintott rá, és engedte Tulipánt Gergely mellé.
A fiú sápadt arccal bámult Tulipánra. Valóban megfordult-e Tulipánnak a lelke?
Nem telt bele két perc, Tulipán lopva intett neki, hogy ne nyugtalankodjon.
6
Gergely gyalograb lett egy csoport fáradt és poros rab gyermek között. Oldalt egy sor janicsár kísérte őket. Mögöttük az ágyús szekerek dübörögtek. Az egyik ágyú rengeteg nagy volt; ötven pár ökör húzta. A rövid köntösű, vörös ruhás topcsik serege kísérte.
A nap égető meleggel kínozta az egész sereget. Az út fehér pora is forró volt. Egy nyolcéves gyermek minden tizedik lépésnél nyöszörgött:
– Vizet adjanak! Vizet!…
Gergely odaszólt búsan Tulipánnak:
– Adjon neki.
– Nincs – felelte magyarul Tulipán. – A kulacs ott maradt.
– Hallod, fiam, hogy nincs – szólt hátra Gergely a gyermeknek. – Adnánk szívesen, ha volna, hát csak tűrj estig, ahogy lehet.
A lábán levő láncot hol az egyik, hol a másik kezével kellett vinnie, hogy léphessen, de a láncnak egyre nőtt a súlya. Alkonyatkor már úgy érezte, mintha mázsányi terhet cipelne magával.
A gyermekhad akkor már az ágyúkon és tevéken ült. Fölszedték a topcsik őket, mert elbukdostak a fáradtságtól.
– Messze vagyunk-e még? – kérdezte Gergely a jobbján haladó rongyos katonát.
– Nem – felelte az, nagyot nézve, hogy Gergelyt törökül hallja szólani.
Kerek arcú, fiatal óriás volt az a török. Szakadozott bőrmelles volt rajta, s abból meztelenen nyúltak ki a karjai. Micsoda karok! Combokul is szívesen látná más ember az ilyen tagokat. Fegyvere: két hosszú handzsár az övkendőjében. Az egyik szarvascsont nyelű, a másik sárga marhalábszárcsont, még a kettős bütyök is azonképp a csont végén, ahogy a természet megformálta. De a fő fegyvere az a hosszú, rozsdás hegyű dárda, amelyet a vállán hordoz magával. A szabadkatonák közül való, akik csupán a zsákmányért járnak. Parancsolni parancsol nekik mindenki, de már engedelmeskedni csak addig engedelmeskednek, míg a tarisznyájukat meg nem tömik. No, ennek jó nagy volt a tarisznyája, s ugyancsak lapos. A hátán lötyögött pedig a tarisznya, s az is afféle maga varrta készség. Rajta volt az ökörnek a szőre és bélyege is. A bélyeg egy négyfelé osztott, tenyérnyi kört ábrázolt.
– Török vagy? – kérdezte a katona.
– Nem – felelte büszkén a diák —, nem tartozom semmiféle olyan nemzethez, amelyik rabolni jár.
Az óriás vagy nem értette a sértő megjegyzést, vagy nem volt érzékeny. Ment egyforma nagy lépésekkel.
A diák, hogy ekkor végignézett rajta, tekintete az óriás bocskorán ragadt meg. A bocskor elöl meg volt nyílva a kopástól. Ahogy ott az országút fehér pora bement, hátul a lyukon mindig kilövődött.
– Tudsz-e olvasni? – kérdezte a török mintegy negyedóra múlva.
– Tudok – felelte Gergely.
– Írni is tudsz?
– Írni is.
– És nem akarsz török lenni?
– Nem.
A török egyet emelt a szemöldökén.
– Kár.
– Miért?
– Szolimán pasa is magyar volt. Tudott írni, olvasni. Most pasa.
– És harcol a hazája ellen.
– Harcol az igaz hitért.
– Ha neki az az igaz hit, amit a prófétátok hirdetett, hát harcoljon másutt.
– Ott harcol, ahol Allah akarja.
Aztán nem beszéltek többet. Tulipán intett a szemével Gergelynek, hogy hallgasson.
Az óriás elgondolkozva lődözte tovább a port a bocskorából.
7
Beesteledett. Az égen feltünedeztek a csillagok. Ahogy az út dombra kanyarodott, a mezőség sötétje is mintha egy darab ég volna: vörös csillagokkal behintett ég, amelyből a keleti szélen öt nagy vörös csillag ragyog ki a többi közül.
– Megérkeztünk – szólt az óriás.
De még negyedórát is mentek kiszáradt legelőkön, dombokon, tarlókon át.
Minden csapat megtalálta keresés nélkül a maga helyét, és minden ember a maga sátorát. A vörös csillagok tábori tüzek, amelyek mellett hagymaillatú birkahús gőzölög. Az öt nagy vörös csillag a szultán tornyos sátora előtt égő nagy viaszfáklya; az ötödik a nagy holdas aranygolyó a sátor tetején, amint a fáklyák fényében tündöklik.
Egy napraforgós föld végén a topcsi basi kétszer belefújt a sípjába. Megállottak.
A sátorok azon a helyen U alakban voltak fölállítva. A rabokat annak az U-nak az ölébe kísérték be.
Az óriás a napraforgók felé szagolt, és bement böngészni. A diák a fűre rogyott.
A katonák jöttek-mentek, zsivajogtak körülöttük. Némelyek a málháikat bontogatták, mások az üst körül tolongtak. Csupa kevergés, nyüzsgés volt a tábor.
Gergely Tulipánt kereste, de csak egy pillanatra láthatta, amint egy janicsár beszélt hozzá. Tulipán a vállát vonogatta, azután elment a janicsárral egy céklaszínű sátor mellett. Bizonyosan helyet jelöltek neki a janicsárok között valamelyik sátorban.
De mi lesz, ha Tulipánnak csupán csak azért kellett elmennie, mert ott akart őrködni a rabok mellett! Hiszen akkor nem térhet vissza; akkor mind a ketten rabok maradnak!
Ez a gondolat jegesen csúszott a hátán végig.
Valamennyi addig volt őrt felváltották. A táborverő katonák váltották fel őket. Csupa ismeretlen ember, akik ővele semmit se törődnek.
A táborban már akkor a vízhordó tevék is megjelentek.
– Szúdzsi! Szúdzsi! – hangzott mindenfelől a vízhordók kiáltozása.
És a katonák cserépedényekből, kürtökből, sapkákból, ónpoharakból itták a Duna-vizet.
Gergely is szomjas volt.
Behorpasztotta a posztósüvege tetejét, és odatartotta a tevés török tömlője alá.
A víz langyos volt, és nem is tiszta, de azért mohón ivott.