– Eresszenek engem a szultán elé! – kiabált magyarul, vastag medvehangon az egyik. – Én nem vagyok német! Német a kutya! Engem nem szabad bántani. A török most nem ellensége a magyarnak. Hogy mertek engem bántani?
Azonban a katonák nem értették a szavát. Ha megállt, továbbtaszították.
Gergelyék mellett akkora tisztás volt, amekkora helyen egy szekér megfordulhat. Oda telepítették a rabokat.
A magyar látta, hogy senki se hallgat a szavára, hát csak magának káromkodott.
– Istene ne legyen a disznó pogányának, még azt mondja, hogy a magyarok barátja. Barátja ám a fészkes fenének, de nem a magyarnak!
Kis szünet után folytatta:
– Az is bolond volt, aki először hitt nekik; az is, aki behívta őket! Hogy süllyedjenek el avval a zsivány császárukkal együtt!
A nőt ezalatt elvitték közülük az ágyúvontató ökrök és bivalyok felé. A többi négy férfi szótlanul ült a gyöpön. Német katonák voltak. Az egyiknek bádogpáncél fénylett a mellén. A fején nem volt semmi, csak az összekuszált, nagy haja.
Gergely odafordult a magyarhoz.
– Ugye – kérdezte —, ezek a németek Buda alól szöktek?
– Bizonyosan – felelte a magyar. – Én csak itt kerültem velük össze a szőlőben.
Akkor látta Gergely, hogy a vastag hangú magyar sovány kis, körszakállas ember, s hogy ingujjban ül a többi között.
– Miért estek rabságba? – kérdezte Gergely tovább.
– Én azért, mert egy pincébe rejtőztem. Lehet, hogy kémnek gondolnak a bolondok. Kém az ördög! Becsületes varga vagyok én. Örülök, ha nem látok törököt, nemhogy utánuk járnék.
– Budáról jött talán?
– Onnan hát. De bár otthon maradtam volna.
– Ismeri ott az öreg Ceceyt?
– A falábút? Hogyne ösmerném.
– Mit csinál az öreg?
– Mit csinál? Verekszik.
– Verekszik?
– De az ám! Lóra köttette magát, aztán kirohant Bálint úrral a németekre.
– De hiszen annak csak fél keze van!
– Mégis ráment az a németre. Mikor visszatértek, láttam őket. Bálint úr maga mellé vette, úgy vitte el a királynéhoz.
– Török Bálint?
– Az. Hej, fene sárkánytejen nőtt ember az is! Mindennap vállig véresen tért vissza a csatából.
– Aztán nem esett baja az öregnek?
– Dehogynem – felelte a varga nevetve —, levágták a fából való kezét a csatában.
– A lányát ismeri-e? – kérdezte félénken a diák.
– Hogyne ösmerném. Én varrtam neki egy pár cipellőt ezelőtt két héttel. Sárga karmazsinból valót, arannyal cafrangolt, szép alacsony szárút. Ilyet viselnek most az úri kisasszonyok; már aki teheti.
– Ugye, szép leány?
A varga vállat vont.
– Takaros.
Egy percre elhallgatott, és meghúzta a bajuszát.
– Istene ne legyen a pogányának – mondotta egyszerre hangot változtatva —, csak visszaadják tán a mentémet!
– Mikor jött el Budáról? – faggatta tovább a diák.
– Ezelőtt három nappal szöktem. De bár ne szöktem volna! Ennél rosszabb sorom nem lett volna. Ámbátor kutya a török. Nándorfejérvárnál is azt fogadta, hogy nem lesz bántódása senkinek, mégis felkoncolták az egész vár népét, igaz-e?
– Csak nem gondolja tán, hogy Buda török kézbe kerül?
– Bizonyos.
– Már hogy volna bizonyos?
– A templomban minden éjjel miséznek a török lelkek, már több egy heténél.
– Micsoda? Mit beszél?
– Minden éjfélkor kigyullad a világosság a Boldogasszony templomában, aztán kihallatszik a sok ilallah, ahogy a törökök üvöltik-éneklik az istenüket.
– Nem lehet ez, bátyám!
– De isten-szentuccse igaz. Hát Nándorfejérvárott nem így volt? Ott is így hallatszott a török ének a templomból minden éjszaka, aztán egy hét múlva töröké lett a vár.
– Ez csak afféle babona – szólt Gergely összeborzongva.
– Már akármi, de én magam is láttam, hallottam. Különben nem jöttem volna ki a várból.
– Hát ezért szökött meg!
– Persze hogy ezért. A családomat még a német viaskodás előtt elküldtem Sopronba, az öreganyjukhoz. Én magam nem mehettem velük, mert jó keresetem volt. A nemesurak, tudhatja az úrfi, mikor Budára jönnek, az az első dolguk, hogy új csizmát szabatnak maguknak. Török Bálint úrnak is csináltam, Werbőczy nagyságos úrnak is én varrtam. Hát még Perényi nagyságos úr!
A csizmadia nem végezhette el, amit mondani akart, mert Hajván megfogta a mellénye gallérjánál, és fölemelte, mint a macskát. Eldobta a diáktól valami tízlépésnyire.
A csizmadia nagyot nyekkenve esett a gyöpre. A helyére Hajván ült le:
– Azt mondtad, hogy tudsz írni-olvasni, hát mutatok neked valamit.
Beletörölte mind a tíz ujját a bugyogójába, és elővonta a hátáról a fehér ökörbőr turbát.
Megint megtörölte az ujját az ökörszőrbe, és a turbából egy csomó összehajtogatott pergamenpapirost vett elő.
– Nézd – azt mondja —, ezt én egy holt dervisnek a csuhája alatt találtam. A dervist valami seb ölte meg. A derekán volt a seb. Vagy átszúrták, vagy átlőtték. De az mindegy. Pénz is volt nála: harminchat arany. Az is itt van a tarsolyomban. Hát ha te megmondod, hogy mik ezek az írások, akkor két arany a tiéd. Ha pedig nem mondod meg, akkor úgy ütlek kupán, hogy megdöglesz.
A hold erősen világított. Körülöttük mindenki aludt. A csizmadia is összekucorodott a gyepen, és iparkodott vigasztalást találni az álomban.
A diák kibontotta a papiroscsomót. Tenyérnyi nagyságú lapok voltak, s mindenféle négy-, öt— és hatszögletes rajzok a lapokon.
– Nem látok jól – szólott a diák. – A hold nem elég világosság az ilyen apró írás elolvasásához.
A török fölkelt, és karnyi vastag, lángoló ágat hozott a tűztől. Tartotta.
A diák nézte az írást meg a rajzokat figyelmesen és komoran. A tűz meleget langallt az arcára, de ő alig érezte.
Egyszer aztán fölemelte a fejét.
– Mutattad már valakinek ezeket az írásokat?
– Mutatni mutattam, de olvasni nem tudták.
A fa lángja ellobbant. A török letette.
– Nekem a te pénzed nem kell – folytatta a diák. – Az öklödtől sem félek. Mert én a szultán rabja vagyok: ha megütsz engem, a szultánnak számolsz érte. Hanem ha te azt kívánod, hogy megfejtsem ezt az írást, én is kívánhatok tőled