– Nem ki, hanem rá! Csillag, most nagyon gyorsan mennem kell, de a pongyoládat ma este fel kell venned.
– Még beszélünk.
Mielőtt felment, az ágyra terítette a pongyolát.
Itt vár rád, szerelmem.
Amikor felért már csengettek is.
Nem tudom, hogy mikor történt meg velem, hogy nem voltam felkészülve, de hallgatni így is tudok.
Kinyílott az ajtó és Kornélia állt előtte, félénken mosolyogva, de emelt fejel.
Így mosolygott akkor is, amikor a fagyit hozta.
– Jöjjön, Kornélia, foglaljon helyet.
A lány beült a székbe. Ernő kérdőn nézett rá.
– Akkor kezdje, Kornélia, várom, hogy mi az, amit nem értek és rosszul tudok.
Most hajtotta le a fejét a lány.
Lendületet vesz! – gondolta Ernő.
Kornélia felnézett:
– Jó volt a fagyi?
Ernő elmosolyodott.
– Őszintén szólva nem szeretem a fagyit, de ez a kombináció – csokoládé kókusszal – kifejezeten ízlett és megettem. Most kezdje, Kornélia.
– Nem tudom, már nem vagyok dühös.
– Nem?
– A fagyit is megette.
– Nem akar a szerelemről beszélni?
– Nem, és lenne egy kérésem. A múltkor letegezett, az nagyon jó volt. Nem tegezne mindig?
– Szívesen, ha ez segít neked, de nekem is van egy kérésem… te meg nehogy „doktor bácsizz”!
– Akkor mit mondjak? Doktor úr?
– Talán Ernőt?
– Ezt nem tudom, hiszen az apám lehetne.
– Angolul mindenki mindenkit tegez, meg Skandináviban. Az unokaöcseim Svédországban tegezik még a tanárukat is. Ez a forma, ez a tessékelés, csak magyarul van.
– Megpróbálom.
– Amennyiben nem akarsz a szerelemről beszélni, akkor majd beszélek én. Te, mint profi, eldönthetted, hogy értek-e hozzá.
Kornélia nagy, csodálkozó szemekkel nézett, és Ernő beszélni kezdett:
– Amikor nincs a kedvesed melletted, úgy érzed, hogy hallod a hangját, érzed a keze érintését. A párnára, ahol a feje lenyomata megmaradt, odahajtod az arcod és érzed a szagát. Ott áll a kávéscsészéje az asztalon, megnézed, hogy maradt-e még egy kicsi az alján, és kiiszod. Az utcán egy gesztenyefa alatt csókoltad meg először. Arra mész, felnézel a fára, magadban köszöntöd, és gyorsan megérinted a törzsét. A barátoddá vált, hiszen látta, tanúja volt az első csóknak. Bárányfelhők vakító fehérsége a mosolya szerelmednek, és a naplementében zeng a színes fény, mint egy boldog, fájdalmas vallomás. Mert fáj a boldogság és elér az ember egy határig, amikor már nem bírja, túl nagy a szívének.
Míg Ernő beszélt, Kornélia mozdulatlanul ült, majd letette a lábát a támaszról, egyre előbbre hajolt, elbűvölve nézte és folyt a könnye. Ernő kinyitotta az íróasztal felső fiókját, és átnyújtott neki néhány papír zsebkendőt.
– Hogy állunk? Értek hozzá, vagy menjek utcát seperni?
– Nagyon is értesz hozzá, kár lenne érted.
Ernő nevetett.
– Pedig a menyasszonyom azt mondta, hogy olyan tiszták lennének a belváros utcái, mint még soha.
– Menyasszonyod van? De szeretném megismerni!
– A hangját már valószínűleg ismered, ő kezeli az időbeosztást.
– Nem, anyám szokott telefonálni, de most majd én hívom fel.
– Kornélia, miért jöttetek ma? Ez nem a te időpontod.
– Délután elmegyünk a gimnáziumba megbeszélni az érettségi kilátását, mert egy félévet hiányoztam. Nem szeretném, ha egy osztállyal lejjebb tennének.
– Beszéljétek át a lehetőségeket.
– Ernő, ugye gyerekeket szoktak örökbe fogadni?
– Igen.
– Nem adoptálhatnálak téged, mint apát? Csak titokban, rajtunk kívül senki sem tudná.
Ez most egy új változat, nem akar belém szeretni – gondolta Ernő. Liliának is vannak gyerekei, akkor nekem is lenne egy titkos.
– Kornélia, hogy volt, amikor apád elhagyott benneteket?
– Állandóan vártam, hogy visszajön. Még egy imát is kitaláltam az őrangyalomhoz, azt imádkoztam, amikor órák hosszat az ablaknál álltam. Meg voltam győződve, hogy visszahozza. Nem hozta. Aztán apám el akart vinni a hétvégeken, de addigra már én nem mentem el vele.
– Azt hiszem, Jenő apapótló is volt, beleszerettél, de már nem ötéves voltál, hanem egy érett, fiatal lány. Az apahiány egybeesett az első szerelmeddel, így érthető a ragaszkodásod, és a szerelem élménye a tényt még felerősítette.
– Leszel az apám?
– Leszek, de tényleg titokban, és nehogy apának nevezz.
– Nem.
– Most küldd be hozzám édesanyádat.
– Szegény, olyan sokat sírt miattam, és látod, ha ő nincs, nem találok ide hozzád.
Molnárné sírva jött be Ernőhöz.
– Doktor úr, én nem is tudom, hogy mivel háláljam meg, amit tett.
– Asszonyom, elsősorban öné a babérkoszorú; ha nem tart ki Kornélia mellett, ha nem remél, elveszett volna a lánya. Ezt ő is tudja. Ma mennek az iskolába. Remélem, találnak megoldást az érettségire.
– Találunk. Ha valamibe beveti magát, nagyon kitartó, és okos.
Ernő kikísérte.
– Menjünk anya! Szia, Ernő!
– Szia, Kornélia.
Molnárné az egyikről a másikra nézett.
– Ne, ácsorogj – szólt rá Kornélia –, még sok a dolgunk, ruhát akartunk venni délutánra – noszogatta a lány. Elmentek.
Ernő várta a következőt, de nem jött. Már Liliát akarta hívni, amikor csengettek. Lilia volt. Felugrott a székéről és kitárta a karját.
– Édes!
– Drága!
– Hogy kerülsz ide?
– Meglógtam egy órára. Mindent át kellett szervezni Kornélia miatt, a mostanit lemondtam. A pongyolámat szeretném felpróbálni.
– Gyere.
A lakásban egyenesen a hálószobába mentek.
– Látod, itt várt rád!
– De szép!
Lilia felvette a ruhájára.
– Ne így, ez nem az igazi.
– Ernő, nincs időnk.
– Van egy jó háromnegyed óránk.