– Kádas Jutka – mondta, és odaadta Ernőnek.
– Jó napot, doktor úr, mikorra jöjjek?
– Egy negyedóra múlva.
Lilia öltözni kezdett, és Ernő is.
– Megígértem Beának, hogy keresek a hároméves kistestvérének valamit, amit szombaton ajándékba vihet neki. Veszek egy ruhát.
– Gondolod, hogy egy hároméves kislány annak örül a legjobban?
– Akkor minek?
Ernő a keze közé fogta Lilia arcát.
– Csak ruhákban tudsz gondolkodni, csillagszemű? Szakmai ártalom! Veszek neked most egy fülbevalót, mindig ezek a hosszúak vannak a füledben, de most rubinnal.
– Ernő, hagyd abba a költekezést.
– Ez befektetés!
– Inkább lefektetés. Mit vegyek a kislánynak?
– Egy bábot, azt szeretik, és Bea majd játszik vele.
– Jó ötlet.
– Ma este érted jövök a butikodba, még sohasem láttam.
– Ernő, megyek.
Fogta a pongyoláját, és a nagy kézitáskájába kezdte tuszkolni.
– Hé! Ez itt marad!
– Meg akartam mutatni a gyerekeknek.
– Nem gondolod, hogy már így is sok nekik?
– Lehet. Tényleg úgy viselkedek, mint egy tinédzser.
– Nem – nevetett Ernő –, hanem úgy, mint egy szerelmes, azért kell a pongyola nekem is.
Lilia indult lefelé. A kapuban Kádas Jutka állt.
– Nem nyitja ki az ajtót!
– A lakásán van, szólok neki.
Hívta:
– Ernő, Jutka áll itt lent, engedd be.
Ernő felsietett a rendelőbe és beengedte.
– Ne haragudjon, lent voltam Liliánál.
– Még jó, hogy találkoztam vele. Lilia nagyon szép, doktor úr.
– Nekem mindig. Foglaljon helyet!
Jutka leült és körülnézett.
– Tehát ide járt Juli néni.
– Ide.
– Nem lehetne ezt a fotelt egyenesre állítani? Nem feküdni jöttem, hanem beszélgetni.
– Ott, jobboldalt van egy kerék, azt kell tekerni. Most mondja, hol tart.
– Szabadságot vettem ki és a lakását rámolom. Zsuzsut nem tudom magammal vinni, nyüszít, és mint aki megkergült, keresi a gazdiját. Nem volt Juli néninek sok mindene. A ruháit odaadom egy szeretetszolgálatnak. Régi bútorok, fényképek tömkelege Zsuzsuról és rengeteg kutyatáp meg kutyakeksz, elviszem holnap a menhelyre a kutyával együtt. Viszont találtam a szekrényében egy olyan rózsás, régi bonbonos dobozt fényképekkel önmagáról és a vőlegényéről. Jól nézett ki fiatalon. Ott volt a végrendelete is. Rám hagyta a lakását. Nem tudtam, de jó, mert most bérlek egyet. Jó lakás a tizenegyedik kerületben, két nagy szobával, nagy erkéllyel. A hatvanas évek végén építették, még vastag a fala. A kutyakekszes dobozát a szívecskékkel, amin „Jutifali” áll, megtartom.
– Judit, gondoljon rá, hogy a temetés időpontját megmondja.
– Azt már most meg tudom mondani: május hatodikán, délelőtt tízkor, urnatemetés a Farkasréti temetőben. Egy református pap fogja búcsúztatni.
– Ott leszünk. Most, a hétvégén viszi Zsuzsut a menhelyre?
– Igen, pénteken, már megbeszéltem velük.
– Diósdra, ha jól emlékszem.
– Oda. „Jó csont” a menhely neve. Doktor úr, azon gondolkodtam, hogy elkezdek én is önhöz járni.
– Judit, erre nincs szüksége, de jöjjön el olykor beszélgetni.
– Miért olyan biztos, hogy nekem nincs szükségem rá? Megyek, az egész ebédidejét rám költötte.
– Még van egy félórám, az elég egy kávéra meg egy süteményre. Jelentkezzen Liliánál, ha lesz ideje.
Kikísérte Jutkát és lement a konyhába. Főzött egy kávét, még maradt a tegnapi kuglófból, azt ette. Aztán bement a hálószobába, és az ágyon Lilia pongyolájára hajtotta a fejét.
Estefelé hat óra előtt indult Lilia butikjába. Éppen zárásra ért oda. Már rakták be a kint lévő ruhákat. Valószínűleg egy eladó volt, aki illedelmesen rászólt, amikor be akart menni.
– Zárunk, uram.
Lilia kikiáltott:
– Ernő, gyere be. Marian, ő a vőlegényem.
Marian egy pillanatra zavarba jött.
– Bocsánat, nem ismerem önt.
Ernő belépett. Az üzlet nem volt nagy, de tele különböző ruhadarabokkal. Lilia elé sietett és megölelte.
– Most hadd mutassalak be benneteket egymásnak! Ő Rajkai Marian, ő meg Sibernágel Ernő.
– Örvendek – mosolygott Marian. – Amióta, mint vőlegény, megkerült, még jobban keresek.
– Tehát minden gyarapodunk, ez örvendetes!
– Marian, hazamehetsz, ma én zárok.
– Szép estét – búcsúzott Marian.
Ültek a vacsoránál.
– Hogy volt Kádas Judittal?
– Semmi különös, már tudja a temetés időpontját. Ugye eljössz velem?
– Persze, de szólj még egyszer időben.
– Juli néni ráhagyta a lakását, most azt rámolja, és Zsuzsut holnap viszi a menhelyre. Kornélia ma délután a gimnáziumba ment, az érettségi lehetőségeit megbeszélni.
– Úgy látszik, sikeres vagy.
– Főleg, ha befektetésemre gondolok. Nálad hogy volt?
– Általános, csak a gyerekeim hívnak óránként; úgy készülnek az apjukhoz, mintha az Oscar-díj átvételére mennének.
– Vettél bábot?
– Majd holnap, ma nem volt rá időm.
– Akkor már nem is jössz pongyolát próbálni…
– Ernő, a hétvége a miénk!
– El sem tudom képzelni.
– Valahogy csak kibírod addig.
– Ki, szerelmem.
Lilia hazaért.
– Anya, nézd meg az autót, amit Balázsnak csináltam – húzta Gábor a kezénél fogva maga után Liliát.
– Vettél valamit Katikának? – így Bea.
– Ma nem volt időm, de holnap.
– Ne felejtsd el!
– Nem, nem fogom. Ernő mondta, vegyek egy kézbábot, hogy játszani tudj vele.
– Nagyon jó