– Köszönjük – mosolygott rá Lilia.
Az eladólány most nézett rá igazán először.
– Kérdezhetek valamit? Nem öné az a tüneményes olaszruha-üzlet itt, két sarokkal arrébb?
– De.
– Ez a ruha is onnan van? – mutatott a ruhájára.
– Igen.
– Száz kilométeres körzetben a legjobb butik! Tényleg megérdemli üzletünk egyik legszebb és legdrágább gyűrűjét! Hozom a kávét.
Leültek, Lilia kisé pimasz mosollyal nézett Ernőre.
– Nem ment volna szerényebben?
– Tegnap azt mondtad, hogy annyi a pénzem, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagyon jó befektetés.
– A gyűrű nem a tiéd!
– Nem is a gyűrű, te.
Megkapták a kávét, és már jött is aranyműves a gyűrűvel. Megmutatta nekik, Lilia felpróbálta, tökéletes volt. Egy előkelő díszdobozkába tették. Mielőtt indultak volna, Ernő kinyitotta a dobozt.
– Add ide a bal kezed!
– Itt?
– Ha akarod, az utcán is lehet, vagy a pizzériában.
– Akkor már ez a jobb környezet.
Lilia felé nyújtotta a kezét, és Ernő ráhúzta a gyűrűt az ujjára. Aztán lehajolt, és puhán megcsókolta. Az eladólány nézte őket.
– Ha jól látom, most egy eljegyzésen vettem részt. Nagyon sok boldogságot kívánok önöknek, ritkán látni két ilyen szépen egymáshoz illő embert.
Elköszöntek, és egymásba fonódva mentek az utcán.
– Nem mondasz semmit, Lilia?
– De. Eljövök veled Chicagoba, és szó sem lehet két külön szobáról.
– Jobb is, mert akkor én nem tudnék aludni. Menjünk vacsorázni.
Egy pizzériában ültek. Ernő csak Liliát nézte. Olykor megsimogatta, vagy megcsókolta a gyűrűs kezét. Lilia szemme ragyogott. Senkit és semmit sem láttak maguk körül.
– Nem is tudom, hogy mi a legszebb… a ruhád, a gyűrűd vagy a szemed.
– Szerintem a gyűrűm. Ma este érdekes lesz, hogy mit szólnak hozzá a gyerekeim.
– Gondolod, hogy egyáltalán észreveszik?
– Ők? Még azt is észreveszik, amit nem látnak.
– Mennyi idősek most?
– Gábor tizenhárom, Bea tizenhat lesz.
– Nem ismerem őket, és nem is beszéltél róluk.
– Nem is nagyon érdeklődtél utánuk.
Megérkezett a pizza, ettek. Ernő észrevette, hogy Liliának folyik a könnye.
– Mi van, szerelmem, miért sírsz?
– Erre a Hawaii pizzára megint kukoricát tettek, és nem való rá.
– Azért ne sírj, piszkáld félre vagy add nekem.
Lilia úgy meglepődött az ajánlaton, hogy abbahagyta a sírást.
– Neked adjam?
– Én szeretem a kukoricát. Vagy rendeljek egyet kukorica nélkül?
– Nem, ezt a lehetőséget ki nem hagyom – és átkotorta a kukoricát Ernő tányérjára.
– Most komolyan, miért sírsz?
– Olyan sokáig vártam rád, erre a pillanatra, annyit reménykedtem, és most, amikor beteljesült, fáj. Ernő, ha eszedbe jutna idővel feleségül kérni, akkor nemet kellene mondanom.
– Miért?
– Fel kell nevelnem a gyerekeimet.
– Már elég nagyok.
– Nem eléggé ahhoz, hogy ne legyen anyjuk.
– Néhány év, és felnőttek lesznek.
– Erről a néhány évről beszélek én is. A mi kapcsolatunk nem fog igazán megváltozni. Talán tudat alatt ezért is akartam így, hogy teljesíteni tudjam a feladatomat.
– Olykor azért velem maradsz éjszakára?
– Olykor igen, de már egész nap elvagyok, nem tudok még éjszakára is elmaradni. Megszervezek néha egy-egy hétvégét. Akkor a húgomnál lesznek, szeretnek nála, ott vannak az unokatestvéreik.
– Lilia, a gyerekeidnek van egy apjuk. Mi van vele?
– Nem engedem őket hozzá.
– Az apjuk nem szeretné őket látni?
– Szeretné, de nem akarom, már bírósággal fenyegetőzik.
– A gyerekek nem szeretnének vele találkozni?
– Valószínűleg szeretnének, de engem jobban szeretnek, és nem akarnak ellenszegülni.
– Azon még nem gondolkodtál, hogy az apának nem csak joga, hanem belső kapcsolata is van a gyerekeihez?
– Azért hagyta el őket és a gyerekei anyját!
Ernő nem akarta Liliát megbántani, hiszen mindent tudott a házasságáról.
– Szerinted rendben van, hogy mi ketten itt ülünk? Az, hogy szeretsz és én is szeretlek?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Most haladjunk tovább. Kinek köszönhetjük ezt?
Lilia hallgatott.
– A vétkesnek, a bűnösnek, a volt férjednek. Van neki új családja?
– Van két gyereke, még kicsik.
– Megszülettek volna ezek a gyerekek, ha nem hagy el benneteket?
– Hát tőle nem, egy másik férfitől talán. Nem mindegy?
– Nem, az apa ugyanolyan fontos, mint az anya. Nekem is volt apám.
– Azért szeretném az apákat egyszer szülni látni! Az emberiség már régen kihalt volna, ha a férfiaknak kellett volna a gyerekeket világra hozni.
– Ez minden kétségen kívül igaz, a nők többet bírnak és sokkal, de sokkal rugalmasabbak, mint a férfiak. Az igazi teherbírók a nők.
Lilia nevetett.
– Pedig a Paradicsomban Éva vitte bűnbe Ádámot.
– Örülhet is Ádám, hogy Éva odaadta neki a felismerés almáját. Amilyen mamlasz volt, még mindig a Jóisten köntösét fogná, úgy tipegne utána.
– Éva elcsábította!
– Jól tette! Kérsz még egy desszertet?
– Kérek, most meg tudok enni egy egész tiramisut.
– Én is.
Hosszú csókkal búcsúztak, alig tudták egymást elengedni.
– Lilia, feljöhetsz egyszer nappal is hozzám, hiszen te osztod be a napomat!
– Jövök, szerelmem. Holnap este megint itt?
– Mindenáron. Szeretlek.
– Én is téged.
A gyerekei már várták otthon.
–