Az állat kettőt pislogott, azután Thorra meresztette a szemét, és ismét támadásba lendült.
A fiú ez alkalommal a torkát ragadta meg. Mindketten a földre hemperedtek, Thor került alulra, ám abban a pillanatban ki is gurult a sybold alól, a fenevad hátára ugrott, és tovább fojtogatta. A sybold a fejét kapkodta, az agyarát csattogtatta, majdnem sikerült is belekapnia a fiúba. Thor összeszedte új erejét, mélyebbre vájta ujjait az állat nyakába, és nem engedte el. Hagyta, hogy az energia átfolyjon rajta, és döbbenetes módon erősebbnek érezte magát a szörnynél.
Addig szorította a sybold nyakát, amíg meg nem fojtotta. A vadállat elernyedt.
Még egy percig nem engedte el.
Lihegve feltápászkodott. Tágra nyílt szemmel bámulta a döglött állatot, miközben sebesült karját szorongatta. Nem tudta elhinni, ami történt. Ő, Thor megölt egy syboldot?
Ennek jeladásnak kell lennie, hogy épp ma következett be. Mintha valami fontos dolog történt volna. Most végzett országának leghírhedtebb, legrettegettebb fenevadjával. Fegyver nélkül. Képtelenség! Senki sem hinné el neki!
Szédülni kezdett. Ugyan miféle erő szállhatta meg? Mit jelent ez, ki ő valójában? Kizárólag a druidáknak van ekkora erejük. De az ő szülei nem voltak druidák, így ő sem lehet az.
Vagy igen?
Megérezte, hogy valaki van mögötte. Sarkon fordult. Argon volt az. A döglött állatot bámulta.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte meglepetten a fiú.
Argon ügyet sem vetett rá.
– Végignézted, ami történt? – kérdezte Thor még mindig hitetlenül. – Nem tudom, hogy csináltam.
– Dehogynem tudod – felelte Argon. – Valahol mélyen tudod. Különbözöl másoktól.
– Olyan volt, mintha… elöntött volna az erő – mondta a fiú. – Olyan erő, amiről nem is tudtam, hogy bennem van.
– Az energiamező – felelte Argon. – Egy napon jól fogod ismerni. Még azt is megtanulhatod, hogyan irányítsd.
Thor a vállát szorongatta. Borzasztóan fájt. A kezére nézett, és látta, hogy csupa vér. Szédelgett és aggódott, hogy mi lesz vele, ha nem kap segítséget.
Argon hármat lépett előre, megragadta Thor másik kezét, a sebre szorította, majd hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
Melegség futott végig a karján. Kezén másodpercek alatt felszáradt a ragadós vér, és a fájdalom is enyhülni kezdett.
Megint ránézett a kezére. Semmit sem értett. Meggyógyult. Csupán három heg maradt ott, ahol a karmok felhasították, de azok is olyanok, mintha több napja sebezték volna meg. A vágások összezárultak. A vérzés elállt.
Meghökkenten nézett Argonra.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte.
Argon elmosolyodott.
– Nem én. Te csináltad. Én csupán irányítottam az erődet.
– De bennem nincs meg az erő, amivel gyógyítani lehet – felelte bambán Thor.
– Csakugyan? – kérdezte Argon.
– Nem értem. Az egésznek semmi értelme! – türelmetlenke
dett a fiú. – Kérlek, magyarázd el! Argon nem nézett rá.
– Vannak dolgok, amiket később kell megtanulnod.
Thornak eszébe jutott valami.
– Ez azt jelenti, hogy beléphetek a király légiójába? – kérdezte izgatottan. – Ha meg tudom ölni a syboldot, akkor megbirkózom más fiúkkal is!
– Biztosan – felelte a druida.
– De a testvéreimet választották, nem engem.
– A testvéreid nem tudták volna megölni ezt a fenevadat. Thor a druidára nézett, gondolkozott.
– De már elutasítottak. Hogyan csatlakozhatok hozzájuk?
– Mióta van szüksége egy harcosnak a felhívásra? – kérdezte Argon.
Szavai szíven találták a fiút. Thor érezte, hogy a teste átmelegszik.
– Azt mondod, csak úgy menjek oda? Hívatlanul?
Argon mosolygott.
– Te teremted meg a sorsod. Nem mások.
Thor pislogott. A következő pillanatban Argon eltűnt.
A fiú nem hitt a szemének. Körülnézett, de a varázslónak
nyoma sem volt.
– Ide! – hallotta a hangot egy hatalmas szikla tetejéről. Azonnal kapaszkodni kezdett.
Ám Argon nem volt a szikla tetején.
Viszont a magasból átláthatott az Éjsötéterdő lombkoronája
felett. Felfedezte, hol ér véget az erdő, meglátta a második nap sötétzöld alkonyfényében a királyudvarhelyi utat.
– Az útra neked kell rálépned – hallotta a hangot. – Ha mersz.
Ismét megpördült maga körül, de nem volt ott senki. Csak a visszhangot hallotta. Mégis tudta, hogy Argon ott van valahol, ő noszogatja. A szíve mélyén érezte, hogy a druidának igaza van.
Habozás nélkül lemászott a szikláról és elindult a fák között a távoli út felé.
A saját sorsa elé.
Harmadik Fejezet
MacGil király – keménykötésű, hordómellű férfi, akinek sűrű haja-szakálla erősen őszült, és magas homlokára túl sok csata vont barázdát – oldalán királynéjával állt a vár fokán, és figyelték az éppen elkezdődött ünnepséget. A mélyben a látóhatárig nyúlt el a fejedelmi birtok, az ősi kőfalakkal védett, gazdag város: Királyudvarhely. A kanyargós utcák szövevényében változatos méretű és alakú kőépületek sorakoztak: a harcosok, a várnép, az Ezüstlovagok, a légió, az őrség szállása, az istállók, a kaszárnyák, a fegyvertár, és közöttük házak százai, azoké, akik úgy döntöttek, hogy a városfalakon belül kívánnak lakni. Az épületeket sokhektáros pázsitok, a királyi kertek, kikövezett terek, bővizű szökőkutak választották el. Királyudvarhelyet sok száz éve szépítették, MacGil előtt az apja meg a nagyapja, de most ért igazán a dicsősége csúcsra. Kétségtelenül a Gyűrű Nyugati Királyságának legbiztonságosabb erődje volt.
MacGilt szolgálták a legjobb és leghűségesebb harcosok, akik valaha jutottak uralkodónak. Amióta élt, senki sem merte megtámadni. Ő volt a hetedik MacGil a trónon, jó és bölcs király, aki harminckét éve uralkodott. Országában bőven termet a föld, hadseregét megduplázta, városait megnövelte, népéhez bőkezű volt, senki sem panaszkodott rá. Nagylelkű királyként ismerték, az ország sose volt még olyan gazdag és békés, mint az ő uralkodása alatt.
Különös módon éppen ez vette el MacGil álmát. Ismerte a történelmet: még sosem fordult elő ilyen hosszú béke. Már nem azon emésztette magát, megtámadják-e, hanem azon, mikor. És honnan.
A legnagyobb fenyegetés természetesen a Gyűrűn kívülről volt várható, a barbárok Vadonából, amely magába foglalta a külső Vadont, és leigázott minden népet a Gyűrűn kívül és a Szakadékon túl. MacGilnek és az őt megelőző hét nemzedéknek a Vadon sosem jelentett közvetlen fenyegetést, amit a királyság a kivételes földrajzi adottságainak köszönhetett, ugyanis tökéletes kör, illetve gyűrű alakú volt. A világ többi részétől