Egy pillanatra elhallgatott.
– Azt hiszem, lenne itt nektek hely.
A hátsó szekér felé biccentett.
– Szálljatok be, de siessetek, mielőtt meggondolnám magam! A három testvér sugárzó arccal futott a szekérhez. Thor ész
revette, hogy az apjuk arca is ragyog.
Ő viszont lesújtottan nézte, ahogy távolodnak.
A katona a következő ház felé tartott. Thor nem bírta to
vább.
– Nagyuram! – kiáltotta.
Az apja fenyegetően meredt rá, de a fiút ez már nem érde- kelte.
A katona megállt, majd lassan visszafordult.
Thor kettőt lépett előre. Azt hitte, kiugrik a szíve, és annyira
kidüllesztette a mellét, amennyire csak tudta.
– Engem nem néztél meg, uram – mondta.
A katona csodálkozva végigmérte, mintha ez valami tréfa lenne.
– Csakugyan? – kérdezte és nevetésben tört ki.
Emberei ugyancsak hahotáztak. Thor rájuk sem hederített. Ez az ő pillanata volt. Most vagy soha.
– Be akarok lépni a légióba! – mondta.
A katona hozzálépett.
– Csakugyan?
Úgy tűnt, jól szórakozik.
– Betöltötted már a tizennégyet?
– Igen, nagyuram. Két hete.
– Két hete!
Elnevette magát. Emberei követték példáját.
– Ellenségeinknek bizonyára inukba száll a bátorság, ha meglátnak!
Thor fel volt háborodva. Valamit tennie kell. Nem hagyhatja, hogy így érjen véget. A katona máris menni akart. Nem hagyhatta.
Kilépett a sorból, és nagyot kiáltott: – Uram, hibát követsz el! A sokaság szörnyülködve felhördült. A katona megállt, ráérősen visszafordult. Most már fenyegető volt a tekintete.
– Ostoba kölyök! – mondta az apja és megragadta Thor vállát. – Mars befelé!
– Nem megyek! – ordította Thor, és lerázta magáról az apja
kezét. A katona elindult a fiú felé. Az apa visszahúzódott.
– Tudod, milyen büntetés jár annak, aki megsért egy Ezüst
lovagot? – förmedt rá a fiúra a katona. Thor szíve vadul vert, de tudta, hogy nem hátrálhat.
– Kérlek, uram, bocsáss meg neki! – kérte az apa. – Gyerek ez még, és…
– Nem hozzád szóltam! – mondta a katona, és olyan megsemmisítő pillantással mérte végig Thor apját, hogy az meghunyászkodott, azután ismét a fiúra nézett.
– Felelj! – parancsolta.
Thor nyelt egyet. Nem jött ki hang a száján. Nem így képzelte el a jelenetet.
– Egy Ezüstlovagot megsérteni annyi, mintha a királyt sértenénk meg – mondta gyönge hangon, felidézve, amit tanult.
– Igen – bólintott a katona. – Vagyis akár negyven korbácsütést is kaphatsz, ha úgy döntök.
– Nem akartalak megsérteni, nagyuram! – felelte Thor. – Csak azt akartam, hogy kiválasszanak. Kérlek! Egész életemben erről álmodtam! Kérlek! Hadd csatlakozzam!
A katona csak állt. Arca lassan megenyhült. Hosszú idő múlva megrázta a fejét.
– Túl fiatal vagy, fiam. Büszke a szíved, de nem vagy készen. Gyere el hozzánk, ha majd elválasztottak. Ezzel elviharzott, rá sem nézve a többi fiúra, és felpattant a nyeregbe. Thor csüggedten figyelte, ahogy a karaván elindul. Ugyanolyan gyorsan távoztak, ahogy érkeztek.
Búcsúzóul még láthatta a három bátyját. Az utolsó szekér hátuljában ültek, és fitymálva, gúnyosan nézték őt, miközben az orra előtt vitte el őket a szekér egy jobb életbe.
Úgy érezte, mintha lassan meghalna. Körülötte elcsitult az izgalom, a falusiak visszatértek otthonaikba.
– Tisztában vagy vele, milyen butaságot csináltál, te ostoba kölyök? – vakkantotta az apja és megragadta a vállát.
– Tisztában vagy vele, hogy tönkretehetted volna a bátyáid esélyeit?
Thor gorombán lerázta magáról az apja kezét, mire az pofon ütötte.
Ez fájt. A fiú dacosan meredt az apjára. Most történt meg vele először, hogy szeretett volna visszaütni. De megfékezte magát.
– Indíts a birkáimért, hozd őket vissza, de azonnal! És ha visszatérsz, ne számíts ételre. Ma este nem kapsz enni, és elgondolkodsz azon, amit tettél.
– Lehet, hogy nem is jövök vissza! – kiáltotta Thor, azzal elcsörtetett a dombok irányába.
– Thor! – ordította az apja. Néhány falusi megállt, és őket bámulták.
Thor kocogni kezdett, aztán átcsapott futásba. A lehető legmesszebb akart kerülni innen. Alig vette észre, hogy sír. Ömlöttek a könnyei, mert valamennyi álma összetört.
Második Fejezet
Órákon át bolyongott dühösen a dombok között, míg végül kiválasztotta az egyiket, leült rá, átkarolta a lábát, és a láthatárt bámulta. Figyelte, ahogy a szekerek eltűnnek, azután a porfelhőt nézte, amely még órák múlva is jelezte a karaván nyomát. Nem jönnek el többé. Mostantól az a sorsa, hogy itt maradjon ebben a faluban, éveken át, egy újabb lehetőségre várva, már ha valaha is visszatérnek. Ha az apja valaha is engedélyezi. Most már csak ők ketten élnek a házban, és az apja biztosan ki fogja tölteni rajta a dühét. Továbbra is cseléd marad, telnek az évek, végül ugyanolyan lesz, mint ő, jelentéktelen, silány életet él, miközben a bátyjai dicsőséget és hírnevet szereznek. Izzott benne a felháborodás. Nem ilyen életet kívánt magának, az biztos. A fejét törte, mit tehetne, hogyan változtathatna ezen. De semmi nem jutott az eszébe. Az élet ezeket a kártyákat osztotta ki neki. Órákig tartó gubbasztás után csüggedten fölállt, és barangolni kezdett az ismerős dombok között, egyre magasabbra, egyre közelebb a nyájhoz, a magas dombtetőn. Amíg ő kapaszkodott, az első nap lenyugodott, a második a tetőpontra ért, és zöldes árnyalatba borította az eget. Thor nem sietett. Szórakozottan leoldotta a derekáról a sokéves használattól megkopott parittya bőrszíját. Benyúlt a csípőjére kötött tasakba, az összegyűjtött, sima kavicsokat babrálta, amelyeket egyenként válogatott össze a környező patakok medréből. Olykor madarakra vadászott, máskor rágcsálókra. Évek óta gyakorolta a parittyázást. Eleinte mindent elvétett; azután egyszer eltalált egy mozgó célpontot. Azóta tévedhetetlen pontossággal célzott. Mostanra a vérében volt a parittyázás, és ez segített enyhíteni dühét. A bátyjai átvághatnak a kardjukkal egy hasábfát, de sosem találnának el kővel egy repülő madarat.
Oda sem figyelve behelyezett egy követ a parittyába, homorított, teljes erőből megforgatta, és arra gondolt, hogy az apjára céloz. Egy távoli fa ágát találta el, amely lehullott. Amikor fölfedezte, hogy képes élő állatot ölni, nem vette célba többé őket, félt a saját erejétől és senkit nem akart bántani; mostanában ágakon gyakorolt. Kivéve persze, ha róka