Az Összeírás Napja. Ez volt az a nap, amikor a király toborzói bejárták a tartományokat, hogy önkénteseket verbuváljanak a király légiójába. Thornak ez volt az álma, amióta élt. Számára az élet egyet jelentett: azt, hogy csatlakozik az Ezüstcsapathoz, a király lovagjainak elit alakulatához, akik a legszebb páncélt viselték és a legkiválóbb fegyvereket forgatták a két királyságban. Ám az Ezüstcsapatnak csak az lehetett a tagja, aki bejutott a légióba, amely a tizennégy-tizenkilenc éves fegyvernökök alakulata volt. És akinek az apja nem volt nemesember, vagy híres harcos, annak nem kínálkozott más út.
Az egyetlen kivételt az Összeírás Napja jelentette, ez a néhány évenként bekövetkező ritka esemény, amikor a légió létszáma megcsappant, és a király emberei bejárták a vidéket, hogy újoncokat toborozzanak. Mindenki tudta, hogy kevés közembert szemelnek ki, és még ennél is kevesebben lesznek igazi légiósok.
Thor mereven bámulta a látóhatárt, mozgás jeleit kereste. Tudta, hogy az Ezüstcsapat erre jön, mert ez az egyetlen út az ő falujukba, és elsőnek akarta meglátni a közeledőket. Birkanyája tiltakozott, méltatlankodva, kórusban bégettek, nógatták a fiút, hogy terelje le őket a rétre, ahol jobb a legelő. Thor igyekezett nem figyelni a zajra és a bűzre. Összpontosítania kellett.
Csak azért bírta ki, hogy pásztora és cselédje legyen az apjának és a bátyjainak, akit a legkevésbé szíveltek és a legtöbbet dolgoztattak, mert abba a gondolatba kapaszkodott, hogy egy napon elmegy innen. Egy napon, amikor eljön az Ezüstcsapat, mindenkit ámulatba fog ejteni, akik eddig alábecsülték, mert azok között lesz, akiket kiválasztanak. Egyetlen ugrással felpattan a szekerükre, és búcsút mond a kapufélfának.
Az apja természetesen sosem gondolta komolyan, hogy fölvehetik a légióba, egyáltalán, sosem gondolta, hogy vihetné bármire is a legkisebb fia. Minden szeretetét és figyelmét a három másik kapta. A legidősebb tizenkilenc éves volt, a többiek egy-egy év eltéréssel követték, míg Thor jó három évvel a legfiatalabb után született. Talán mert időben közelebb álltak egymáshoz, talán mert annyira hasonlítottak egymásra, viszont egy közös vonásuk sem volt Thorral, alig vettek tudomást a létezéséről.
Ráadásul valamennyien szálasabbak, vállasabbak voltak nála, és Thor, noha tudta magáról, hogy nem alacsony, kicsinek érezte magát mellettük. Izmos volt a lába, de törékenynek látszott a fivérei fatuskó tagjai mellett. Apjuk meg sem próbálta ellensúlyozni a különbségeket, mintha még tetszettek is volna neki, hagyta, hogy Thor terelje a nyájat, és köszörülje a fegyvereket, miközben bátyjai nyugodtan edzhettek. Hallgatólagos megegyezés volt a családban, hogy Thor az egész életét az árnyékban tölti, onnan figyeli majd, ahogy a fivérei nagy tetteket hajtanak végre. Apja és bátyjai úgy képzelték, a legfiatalabb majd itthon marad, elnyeli ez a falu, és az lesz a dolga, hogy megad nekik minden támogatást.
Ennél is rosszabb volt az a sejtelem, hogy a fivérei tulajdonképpen félnek tőle, sőt talán gyűlölik is. Minden pillantásuk, minden mozdulatuk arról árulkodott, hogy tartanak tőle, vagy féltékenyek rá. A fiú nem értette, miért. Talán mert különbözött tőlük, nem hasonlított rájuk, nem úgy beszélt, mint ők, még csak nem is úgy öltözött. Apjuk a legszebb holmit, a skarlát és bíbor ruhákat, az aranyozott fegyvereket a bátyjainak tartogatta, Thornak a legegyszerűbb ruhákkal kellett beérnie.
Ám ő igyekezett a legjobbat kihozni abból, amije volt: széles övvel megkötötte a derekán az inget, és most, nyáron, levágta az ujjait, hogy a szellő simogassa izmos karját. Az inghez durva lenvászon nadrágot viselt, más nadrágja nem is volt, és silány bőrből készült, fűzős bocskort, amit össze sem lehetett hasonlítani a testvérei csizmáival, ám Thornak épp megfelelt. Ez volt a pásztorok jellegzetes ruházata.
A viselkedése azonban nem vallott pásztorra. Magas, nyúlánk alakjával, büszke fejtartásával, szép állával, magas járomcsontjaival, szürke szemével inkább olyan volt, mint egy eltévedt harcos. Dús, barna haja csak a füle fölött göndörödött egy kicsit, és a szeme úgy csillogott a fényben, mint az ezüst halpikkely.
Testvérei tovább alhatnak ma reggel, kiadós reggelit kapnak, legjobb fegyvereikkel és apjuk áldásával indulnak el az Összeírásra, miközben neki még azt sem engedik meg, hogy odamenjen. Egyszer megpróbálta szóba hozni az apjának. Nem sok sikerrel. Apja kurtán véget vetett a beszélgetésnek és a fiú nem próbálkozott újra, bár igazságtalannak tartotta.
Mindenesetre nem kért abból a sorsból, amelyet az apja szánt neki. Mihelyt feltűnik a királyi karaván, visszarohan a házba, odaáll az apja elé, és tetszik, nem tetszik, jelentkezik a király embereinél. A többiekkel együtt vesz részt a válogatásban, és ezt az apja sem akadályozhatja meg. Már a gondolattól görcsbe rándult a gyomra.
Az első nap magasabbra kúszott az égen. Amikor fölkelt a mentazöld második nap, másfajta árnyalatot elegyítve a bíbor égbe, Thor észrevette őket.
A fiú megmerevedett az izgalomtól. Ott, a látóhatáron fölsejlettek egy szekér körvonalai. A kerekek hatalmas porfelhőt kavartak. Thor szíve gyorsabban vert. Megjelent még egy szekér. Azután még egy. Aranyozásuk úgy ragyogott a napok fényében, mint a patak vizéből kiszökkenő halak pikkelyei.
Amikor tizenkettőnél tartott a számolásban, elfogyott a türelme. A szíve vadul vert, és életében először megfeledkezett a nyájról. Megfordult, lebotladozott a dombról. Mindent el fog követni, hogy észrevetesse magát!
Szinte meg sem állt kiszuszogni magát, miközben keresztülszáguldott a dombokon, a fák között. Nem érdekelte, hogy összekarcolják az ágak. Kiért egy tisztásra, és megpillantotta maga előtt az álmos kis mezővárost. Csupa földszintes, fehér, zsúptetős vályogház. Alig néhány tucat család lakott bennük. A kéményekből füst bodorodott, a korán kelők főzték a reggelit. Idilli hely, épp elég messze – egy teljes napi lovaglásra – Királyudvarhelytől ahhoz, hogy senkinek se legyen kedve idejönni. Csak még egy faluval több a Gyűrű peremén, egy küllő a Nyugati Királyság kerekében.
Megtette az utolsó szakaszt a falu főteréig, futás közben magasra rúgva a port. Csirkék és kutyák elugráltak az útjából. Egy öregasszony, aki a háza előtt kuporgott egy fortyogó vízzel teli üst mellett, méltatlankodva felszisszent.
– Lassabban már, fiam! – károgta, mert Thor a nagy rohanásban port rúgott a tűzre.
De ő nem lassított, sem az asszony, sem más kedvéért. Befordult egy mellékutcába, majd egy másikba. Kívülről ismerte az összes sarkot, és addig cikázott, amíg haza nem ért.
Az övék is ugyanolyan kicsi, jellegtelen, szögletes, zsúptetővel borított vályogház volt, akár a többi, ugyancsak egyszobás, amelynek az egyik oldalán az apjuk aludt, a másikon Thor három testvére, ám a többi háztól eltérően kis tyúkólat tapasztottak a hátuljához, amelyben Thornak kellett meghúznia magát. Eleinte a bátyjaival aludt, de azok idővel egyre nagyobbak, undokabbak, összeférhetetlenebbek lettek, és látványosan kitúrták. Akkor ez fájt neki, de most örült a saját fészeknek, mert inkább távolabb húzódott a testvéreitől. Ez csupán igazolta azt, hogy ő a család számkivetettje, amit eddig is tudott.
Odaért az ajtóhoz és lassítás nélkül berontott.
– Apám! – kiáltotta zihálva. – Az Ezüstcsapat! Jönnek!
Apja és három testvére az asztalnál reggeliztek. A bátyjai már fölvették a legjobb ruháikat. A fiú szavaira felugrottak, és olyan lendülettel rohantak ki az ajtón, hogy a vállukkal félrelökték Thort.
Követte őket. Megálltak, és a látóhatárt kémlelték.
– Senkit nem látok – mondta mély hangon Drake, a leg-idősebb, a legvállasabb.