S lám, furcsa-e, szégyen-e? – Anyám véreit is a vérembe leltem.
Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had.
Verecke után a lapos, puszta Urában kicsiny urak,
Kik évezerig “ellenszegülnek” bús garral a zsombékos telken.
Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.
Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana náluk.
Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!
Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.
Volt, ki paraszttal soh’se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.
Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,
S egyszer… levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: “Lássad!”
… S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!
Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.
Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.
Játszol? – Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)
Elmúlt? – Nem is volt! (Hol az “örökké” szent babonája, hol?)
Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.
Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.
Így! – (Bús álomurak. Ura urai a láp szigetén.) —
A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge… olyan én.
1909
A VÁROS
Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Súlyos kőhidak át a platinafényű vizen. —
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
– Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! —
Az erkélyen terítve… Itt ülök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsík szállal át, – beletáncol a mézbe, —
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!
Árkádos út, faragott, régi kövek!
Nosza! Két buzgó szemembe venni
Óbetűs írást, íves kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam hát menni!
Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok.
Ó, – jobbra a víz már hídtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!
Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra, – ha balra,
Jó nekem egyedül, igen, igen!
Itt templom, ott hídak, – itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok súlyos igéret!
Dologra! Látni! – Ó mindjárt megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek, nézek!
Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc, – még három, kettő!
Ver zengve, – s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe.
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.
És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet írnak és tovalengenek.
A halál ezalatt egyre csenget,
“Ne még!” – könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.
De ő “igen”-t bizonygat kis vázfejével. – —
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.
Amíg új óra száll.
Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.
Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.
Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. – És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.
Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban.
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény.
A várfal tornya. – Jön kulccsal ifjú parasztasszonyka.
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
“Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!”
“Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszú kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat – így sorba – leeresztették.”
Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!
–