Babrált egyszer egy haragos leány.
Nem egymagában volt, – ez a baj épen! —
Mellette is meg szembe, szörnyűképen
Figyelve, gyanakodva egy a másra,
Egy mókás öreg ember meg a társa,
Fölöttébb komoly ifjú húzogat
Tarka ostáblán furcsa bábokat.
Fogy a futó, menekül a király,
Itt még a bástya rendületlen áll;
Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek
Az ördöngős fehér-fekete mének,
S bár egyre hull a sok vitézi báb,
Új nemzedék jön és tüzel tovább.
Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,
Melyben, ha minden elhull, mi se vész.
Ám egy redő az ifjú homlokon
Jelenti: az eset komoly nagyon!
A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…
Csodálkozó haraggal várva, lesve:
“Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?
Beh ócska játék, beh unalmas ember!”
Mult napra nap, telt lassan hétre hét,
S a kerti asztalon terítve szét
A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka
Következetes híven váltakozva
Most is a régi. Talán odabent
Van felbomolva a bölcs hadirend!?
A harcos bábú lézeng oktalan,
Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.
A király egy csikót vesz üldözőbe,
Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,
S a királyné, rézsút tipegve fogytig,
Az ellenséges fővezérbe botlik.
… És kit okolni kell a sok bajér’,
Két nyugtalan kéz néha összeér.
S két ifjú szempár, amikor lehet,
Találkozik a csatatér felett…
Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:
“Olyan komoly, derék fiúnak hittem,
S bomlik immár ez is oktondi lázban!…
Nincs tartalom a mai ifjúságban!”
1906
REGGEL
Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,
Feledve imetten a színe, alakja,
Ködbeborítva, messzemaradva…
Valamit keresek és nem találom.
Lihegve a függöny redős szövetén
Betör a győztes, a reggeli fény,
Iromba fantomok, száz újszínű lény
Surran előttem, amig üldi a fény;
Késik egy, – már-már foglya levén
A lomha tudatnak a lét peremén —
Ám bomladozásuk szörnyű serény,
E tarka lidérchad, – de megkötöm én!
Ittfogtam a szót… ám értelme felén!…
Mi volt? Hova lett?… Idehagyta?
Más a színe és más az alakja…
Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.
Valaki kacagva említi ébren:
Mit álmodhattam?… És nevetnek rajtam,
A nappal sugaras derüjében,
Diadalmas, nagy derüjében.
1906
SZERETTELEK
Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, —
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Első kakasszóra,
Mindennap feledlek, —
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, —
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, —
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapiján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.
1906
APÁM
Beszélik róla: különös, nagy szeme,
Opálos, idegen, északi szem,
Távolba révedt mindig. El tudott
Babrálni félnapon egy tő virággal,
Hozzáhajolt – s a gyönge, finomult,
Kényes, nagy szirmok küzködő illatát —
Az asszonynak is – a lelkét kereste.
Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.
Az emberekkel is erőlködött,
Dús lakomáin csillogott az asztal,
Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok
Kristálytüze oly mélyen, lángolón
Aranylott. És ő kedvét lelte benn,
Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.
Ám később, mikor egyre harsogóbb,
Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,
Szidták a kormányt a megyés urak.
Tíz is beszélt – és trágár, durva tréfán
Kacagva dőltek el —, baráti csókban
Ellágyultan dadogtak majd, amíg
Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.
Oh – akkor oly zavart lett, oly merengő,
Elnézte őket fátyolos, bús szemével,
S érezte, hogy csak ő a magános itt.
Aztán füttyentve hívta be hű ebét.
Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.
Ölébe téve az okos, nemes fejet,
S a szürkülő borgőzös reggelen
Amíg simogatta – egymásra néztek.
Mondják; később én lettem szemefénye.
Feledte értem a híres virágait,
Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,
És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.
Mennyit virrasztott kis betegágyamon!
S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,
Le tudtam írni először két betűt,
Magához