Mindketten látnak engem és dalolnak.
Miért félni?
Csak a szívemben van sötétség.
Színes szintje forró szépség,
Tarka láva. Fényben élni,
Int az örvénytorkú mélység.
Nem álom. Édes ijjedelmem: élet.
És az ő hangjuk él; mindketten élők.
Te gyönyörű, a halvány mennyszínekkel,
Édes asszonyom hangja a tiéd!
Te légy vígaszom, ahogy ő igérte,
– Igen, vár engem, át-int, jön felém.
Látom, amint keblei csillogása
A lomb közt bujdokolva felmerül,
S a bükkfák fehér törzsétől kiválik.
Igen.... hónyakára, karja türkizére,
S ott a másik.... járása és rubinja,
S mint lágy lehellet, pihegőn remeg
A pelyhük égkékje, pokolpirossa.
Ott szemük parazsa villan felém.
Ott vannak. S az édes ijjedelem
Szivemtől halántékomig szalad.
Mert te.... te másik, tárna szemeiddel....
– Édes asszonyom szeme a tiéd!
Te légy a vigasz, melyet ő igért!
Összefogóznak.... ketten intenek.
Le? Oda? Én is? – Szöknek.... fulladok!
Csobogva úsznak át a másik partra.
Koronázó ruhámban két karom
Utánuk nyujtom. Lenge kacajuk cseng.
Ott állnak, állnak, állnak és dalolnak.
Tudsz-e szállni,
A Magány Völgyétől válni? —
Itt erednek az erők,
Szent fogósdi-játék járja,
Hagyjuk, hagyjuk a késlekedőt.
Megfordulnak. Már el akarnak hagyni?
Fel az ünnephez.... a szakadék martján?
Már a liget gallyával koszoruzzák
Mentükben hajuk játszva. Várjatok meg,
Nem bírok oly gyorsan. A zuhatag....
A híd oly messze.... És szoros ruhám,
Nehéz királypalástom.... várjatok hát,
Hisz levetem. Már ott van, lenn van. Ó, mily könnyen
Lélekzik a meztelen ember. – Úszom,
Habos friss tajték locsog vállaimra.
Már itt. Elérlek. Futsz?… – Gyorsabb vagyok,
Megjöttem, szárnyak csattogása hallik.
Az én szárnyaim. Én is repülök.
Zizzenő, kettősszinű lenge pár.
Égszín s rubintszín lángokból fonott
Lendit szilajon a szőke nyomába,
Megvan. De.... mindakettőt kell, hogy bírjam.
Ott.... azt a baraaszeműt akarom még,
Most.... Nem, a szőke illant el.... Kacagnak,
Kezet fognak megint. – — Messze, rikoltva
Örvend a nép, s üdvözli vadászatom.
Már énekes, virágos láncban indul
Felém segélycsapatjuk. Nem kell, nem kell,
Én ejtem el. Itt vannak – — ujjaim közt,
Itt szőke.... barna.... repülő hajók....
Szorosan tartom.... ah.... felébredek.
1910
ZILÁLT NAPON
Gondolni akarok az avultszagú, szomorú házra, hol mint gyerek jártam szorongva, idegenül.
– Egy vaksárga agátgyűrű volt a halott papbácsi nagy viaszkfényű kezén. —
Vagy fullasztó harangzúgásra nyomott és céltalan vasárnapdélutánokon,
Vagy amikor a nádas égett és pernyét söpört szembe a pusztai szél…
Jaj, sírni, sírni kéne ma valamiér!
Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön. —
Berobogna éltem suta vonatja, s egyideig sötétbe lehetnék,
Szégyentelenül, egyedül. Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer, ami egyetlen igaz bennem.
Jaj, könnyítő könnyek után hova, hova kell mennem?
Jaj, lehorzsolt életfokok, özvegyes évek, dacos kikapcsolódás!
És hogy próbálok élni és jó lenni így, mikor nincs kinek és kiér’!
(Oly súlyos a világ szépsége! Oly idegen a lomb, víz, egek! Oly messzi egymásnak az ember!)
Jaj, ez a konok kívülről-nézés már halálba, halálba fáraszt:
Csak egy dolog esne jól: egy kis alázat.
Mért mondom most: “Régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?”
Istenem! Hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék.
Mert fölégtek mögöttem a hídak, és odaát maradt mindenem nékem.
Nem, nem! Egyébre gondolni! Ami lesz, ami jöhet még. —
Istenem, Istenem!
Csak most már gyorsan a vég, az öregség!
1911
EMBERKE
Rámnyitja az ajtót
Anyám, már itthon vagy? – Há, lábujjhegyen szöktél be megint!
És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, – szép!
Hol pislogsz a sötétben? – A kályha mellett ülsz? Odatalálok!
Megvagy!… Te buksi bagoly!… Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?
Öledbemászhatok?… Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen!
– ‘Iszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog!
Azért haragszol?… No lásd, hogy tudsz te beszélni, szívem!
Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? – Kérdezd csak Terézt!
Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se’ hibázik, nézd meg!
És tudom már ma mondani a k-át a torkommal így: kkávé, kkutya.
Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad?
Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. —
Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért
Sok-sok pénzt, mint neked, – én mindennap fogok hozni
Kardot meg autót, meg kockát. – Vagy nem, teneked, nem azt,
Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.
És lovat meg