“Koldus leszel!” – szólt s elfulladt a szava —
“Mért nem lehettem éretted fukar!”
Ó, édesapám, ha tudnád, hisz semmi az!
Ha nem lett volna soha nagyobb bajom!
De látod, a világ se változott azóta;
Mennyire nem volt igazad, apám!
Most hallom a hírt – oly gyepes a sírod.
Bókol a márvány s az aranyos betűk
Lemosva mind. Oly régen jártam arra,
És minden évben vannak záporok.
Mennyi vihar! Ó, hányat megértem én,
S az élet, apám, milyen nagy zürzavar.
… Ha látnád, igen, már van kis unokád,
Fényesszemű, hangos, eleven csöppség,
De szeme oly más, mint a tied s az enyém!
Így jó. Mert fognak még jönni viharok!
– De hátha más lesz a világ, mire felnő?
De milyen régen is alszol már te lenn!
Nem voltál sokkal idősebb, mint ma én,
S aranybetűid az idő mind lemosta,
És hallom a hírt, oly gyepes a sírod!
Elvihetem-e még egyszer virágaim?
Ki tudja?! Az élet olyan nagy zürzavar,
És én olyan fáradt vagyok – apám.
1906
GARABONCIÁSOK
Vers libre
Most új dalok hegedősei járnak,
Tépett szárnyú, nagy viharmadarak,
Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak —
Vajúdásuk termékeny, gőgös, szilaj álmak,
Prófétái ők démoni, ősi csodáknak,
– Ám betegek, bénák, furcsák, szomorúak.
Az új kobozok kúsza ütemre ha lelnek,
Múzsájuk az asszony, aki hattyut ölel:
És zengik, amit csak bomlott agyú sejthet,
Ihletük méregpor, bús mákvirág kelyhek,
Iromba daluk tép, zaklatja a lelket,
– Ám kobzukon a jövő szilaj himnusza kel.
És eljön a jövendő, amire várnak;
Egyenletes, szabad, munkás, erős,
Emberek jönnek, étkesek, vidámak,
Asszony, ki szürke, dolgos, rendes állat.
Szerelem, melyben nincs gyönyöre gátnak,
Ó, jaj – szegény, szegény sok új hegedős!
1907
BÖLCSŐDAL
Hunytszemű, kicsi pintyőkemadár te,
Hója, hahója! Neked édes az álom!
A könny, ha lehull rád, elszenderít jobban,
Nem érzed, hogy éget, úgy-e, virágom!
Nem tudod, úgy-e, hogy vergődve, sikoltva
Vágyna leborulni reád,
Hogy hazajött, hazajött nagy messze utakról,
Csodás, vad, idegen utakról
A te rossz, a te hűtlen, a te céda anyád.
Hója-hahója! Már zakatolhat a szívem,
A tiednek külön ere, élete van.
Már zúghat az átok, nem félek, hogy benned
A kárhozatom új életre fogan.
Én csendesen alvóm! A pillád se rezzen,
Míg őrület suhog az agyamon át,
Valami angyal itt tartja kezét, itt,
Vigyázza a torkod apró pihegéseit,
Mert forró zivatart lehel az anyád.
Hója – hahója! Ébren vagy-e, Isten?
Halld meg az átkomat az éjszakában!
Ha egyszer, csak egyszer még vad álmok után űz
Illatlelkek serege, kósza bűbáj, lidérctűz,
Vánkosait üresen, hidegedve találjam!
Úgy! Halottmerev legyen csöpp fülemile-lábad,
Fakó, szederjes a te szád, üde szád,
Ha még egyszer megindul a nagy, viharos úton,
Csodás, gyönyörű, idegen úton
A te anyád, a te édesanyád.
1907
FELFÖLDI ROMÁNC
A Jézus meg Péter nagy fáradottan
Szállást kértek estennet egy majorban.
Ám kérleli az asszony: “Nincs helyem!
Nehéz órám megjő az éjjelen.
A ház kicsiny. Zokon ne vedd, uram!
– Messziről jöttök? – A pitvarban van
Friss szalma. Azon elnyughattok épen!…”
És megköszönték az Isten nevében.
Éjfél előtt hördül nehéz nyögés.
Neszel Péter: “Segítsd uram a jámbort!”
“Eredj Péter, nézd meg milyen a hold?”
“Kinn jártam, uram, vérszín tűzbe volt.”
“Fordulj be hát! Még nincs itt az idő;
Gyujtogató, ki most világra jő.”
Éjfélkor hallik panaszos sirám.
“Tedd, hogy megszabaduljon már, uram!”
“Eredj megint és nézd: a hold milyen?”
“Nézvén – késformát vélek látni benn.”
“Fordulj be hát! Még ez sem jó idő!
Embervért ont, ha most világra jő.”
Éjfél után szörnyű jaj szó üvölt.
“Uram, segélj! Uram, nem hallod-e?”
“A holdat Péter!” … A hold tiszta már.
Felhőtlen égből telt, fehér sugár. —
Most megbékél az Isten és a nő;
Ember születik. Betelt az idő!
És enyhe, szent csöndesség lőn a házban.
1907
REGÉNY
Kilenc kis táviró-kiasszony
Oly aggodalmas reggel óta;
Lesik a jelzést: “Semmi, semmi!”
“Ah, jönne bár! Fordulna jóra!”
És illan a perc, száll az óra.
Egy tiszti szolga hozta reggel,
“Válasz fizetve…” – a szöveg:
“Ha nem jő hír, hogy megbocsátott
Ma