Az én ujjamba’ gyógyító bübáj van,
Halk zsibbadás beszédem dallamában…
Te majd a terveidről fogsz nekem
Suttogni csendesen.”
1906
JÓSLATOK
Ős Kaldeának három szent öregje
Ama kicsiny jászol körül megáll.
És szól az első kegyes ámulattal:
“Hozsánna néked, újszülött király!
A régi jósigék betelve nálad,
És mérhetetlen a te dicsőséged!
Fénylő arannyal, Izráelnek fénye,
Szegény, agg szolgád hadd szolgáljon néked!”
S a halvány asszony halkan kérdezi:
Honnan való vagy, nyájas idegen?
“A szavad ékes, föl nem érem ésszel,
De – nem tudom – úgy elszorul szívem!”
És szól az ifjabb: “Hadd köszöntlek én is,
Próféták lelke, igéret fia!
Te vagy szava a pusztán kiáltónak,
És Téged hallván, megtér Sodoma.
A te neved elterjed Alajonban,
Mint illatozó nárduskenetek,
Szűzek követnek liliomos mezőkre
Téged. Ah, e tömjén illik neked!”
Felel az asszony: “Ifjú bölcs, bizonnyal
Jól ismered te mind, mi írva van,
De – kis szegényem itt e durva gyolcsban —
Tán álmodom. Nem értelek, uram!”
A harmadiknak olyan bús az arca
S oly hosszan nézi Mária fiát,
És szól: “Asszony! Míg az idő betelnék,
A te szived is hét tőr járja át.
Akit te szültél, gyötrelemre szülted,
Mert szólni fog, és nem lesz, aki értse;
Szeretni fog és száz ocsmány szitokkal
Epét meg myrrhát nyujtanak feléje.”
Az asszony felriad. Reszketve, sírva
Keblére vonja szunnyadó fiát,
És könyörög: “Ó, szörnyű a beszéded!
Én értelek! Uram, ne mondd tovább!”
1906
ŐSZI SZÁNTÁS UTÁN…
Őszi szántás után száll a darumadár
Messze, magos égen,
Tavalyi szeretőm, a módos, a telkes
Kendi biró fia most izenget nékem.
Kendi bíró fia, ne izengess, hadd el!
Nem értem a szódat. Semrni köze többet
Én árva szivemnek te csalfa sziveddel.
Tudod, szegény vagyok. Tulipános ládám,
Tornyos nyoszolyámat dolgos két kezemmel
Nehezen kerestem.
Kendi bíró fia, tornácos portádra
Mégsem kivánkozik se lelkem, se testem.
Kendi biró fia! Tavaly ilyentájba
De sokszor megálltál setét, késő este
Violás kis kertem rácsos kapujába.
Nóta volt a szavad, méz volt a beszéded,
De ha lépés hallott, miért fordultál el
Röstelkedő képpel,
Haragos mért voltál, hogyha emlegettek:
“Ne hozzatok hírbe koldus cselédnéppel!”
Kendi bíró fia, van egy legény, látod,
Kevésszavú, jámbor.
Mégis a csárdába, tavaly ilyentájba
Fokost emelt értem szüreti vásárkor.
“Keserves lesz dolga, száz élte ha volna,
Aki még egy szót szól arról a leányról!”
Tilos estidőben égő tűz parázsa
Annak a legénynek nem gyúl ki szemébe,
De ha tallózni mék, az ő keze nyomán
Itt is egy, ott is egy elfelejtett kéve.
Az ő anyja szólít: “Jöszte, kedves lányom!”
Az ő édesapja: “Fogadj Isten nálam!”
A könnyem hullását egyik is, másik is
Kegyes, okos móddal nézi, csitítgatja,
Megverne az Isten, ha az én szívemnek
Voln’ az ő gondjuknál egyéb gondolatja.
1906
TÜSKERÓZSA
A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,
Száz rózsa kinyik ma csudásan; rózsábul az út, a sövény.
És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,
Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.
Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,
A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,
Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,
Teremjen, sürögjön a kedve szerint.
Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,
És szólt szigorúan: “Ejh, mit az álom!
Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,
Oly rendes, józan e munka, leányom!”
Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,
Szép, illatos álmait van-é, ki megója,
S ha fagy merevíti a lenge világot,
Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.
És vége az üdvnek, és vége a dalnak,
Hullnak a földre, a sárba a rózsák:
Fakul, kihamvad a mosolya annak,
Kit megsebzett a valóság.
Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba’,
Denevér surran, a multbul egy árnyék…
Ám hős lovagifját még valaki várja:
Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.
Peregve az évek sorba letelnek,
És egyre sürűbb lesz a tüskebozót.
Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!
Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.
És jő a királyfi végtére, sokára.
Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,
S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,
S hull egyre, halkan