Nagypecsétes írást küldtek a bírónak.
Idegen nép nyelvén, idegen pap írta,
Rákhel Anna sorsa abba volt megírva.
“Világ csavargója, lelketlen úrféle
Az volt veszedelme. Összeakadt véle.
Valamíg tehette
Gyönge szegény teste
Összeroskadásig úgy dolgozott érte.
Mikor pedig meghalt, senkisem siratta,
Verje meg az Isten, ki idejuttatta!”
Rákhel Anna sorsát egész falu szólja,
Feledi Pista is mogorvább azóta.
1905
EGY KIS ROMANTIKA
A mi kadétunk új mesébe kezd, —
Sok asszony csügg szaván,
Megint az apród szerepel, a régi,
S a szép királyleány.
A hölgy szíve a rács megől epedt,
A fiu kinn dalolt,
Nem látta más, csak a diszkrét öreg,
A teliképű hold.
Zengett a lant, – és ah – szakadt a húr,
Nem látta, csak a hold, —
Megtudta mégis a király, kinek
Vad, kemény szíve volt.
Hívatja, s mond itéletet szegény
Fejére, – iszonyút.
Sötét börtönfenékre küldi őt,
A halovány fiút.
S most – hölgyeim – részvétük esdem én,
– Szólott a zord király:
– Ama börtönbül két ajtó viszen,
Mindkettőn könnyű zár.
Ha vakszerencse kedveli e gazt,
Válasszon, – akarom!
Az egyiket, ha nyitja, – nászruhában
Várja legszebb rabom.
Az egyik ajtón esketésre készen
Egyházfi, mátka, pap, —
Új szerelem úgy vezekli a régit,
Mire feljő a nap.
A másik ajtó – színre és alakra
Mindenben egyező, – —
Ám halálok halála várja menten,
Ha oda nyit be ő.
A másik ajtó színre épp olyan,
És rajta könnyű zár, —
Ám ott, megette – vakmerő fejére
A pallos éle vár.
Szól az itélet. S hosszú börtönéjen
Virraszt szegény gyerek.
Ez a pokol legrémesebb talánya!
Ki oldja, – fejti meg?
A két kapu hallgatva rámered,
Jaj! Mittévő legyen?
– És a királyi hölgy sem alhatik
A lágy hóselymeken.
Nos – hölgyeim – szerelmes szív előtt
Maradhat-e talány? —
Pirkad a reg, – és ablakáho’ surran
A szép királyleány.
Asszonyfurfang előtt van-e titok,
Bár tömlöcéj fedi?
– A szép bűntárs a börtön ablakán
Kopogva, – int neki.
Ám, – hogy melyik ajtóhoz küldte hát?
– Kiváncsiak nagyon? —
Eddig az én mesém. Önök a többit
Fejtsék meg asszonyom!
Elhallgat a gonosz kadét,
És néma a szalon —,
Csak egy kínai bólint, vigyorog
Porcelán asztalon.
S a kékszemű Annie halkan sóhajt:
– Megmenti, tudom én!
S ha ifja egybekelt a rableánnyal,
Maga zárdába mén.
És szól a miss: Magam is azt hiszem,
Ám úgy még nemesebb,
Ha búcsú nélkül, nyomtalanul tün el,
Égő szívén a seb. – —
Az őrnagyné töpreng: Ha esze van,
Azért a lány – marad,
Mért adnók fel a szerelem jogát,
Egy – házasság miatt.
A szép Edithnek ajka megremeg,
És szól sietve: Nem!
Ezerszer inkább halva tudjam én,
Minthogy másé legyen.
Egy asszony hallgat. Álmodozva ring
A hintaszék ölén, —
S hazudja: – Ah – halálba küldeném,
S meghalnék véle én.
1905
HU-RO-KI
A lelked messze, idegenbe való,
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús óceánnal
Titokszerűn eggyéfolynak a mélyek.
Ha ott árboctörten elmerül egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert…
Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek… zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kúsza gyűrüin át
Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. —
Sok tipegő, finom ösztöngondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, —
És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág,
Némán hajolva simítja az arcom.
Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. —
S én feledem, hogy itt ős láva-láng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.
“Amen!” – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.
Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.
1905