– Anya, nem megyünk el még valahová egy fagyit enni?
– Dehogynem, csillagom!
– Itt a belvárosban jó cukrászdák vannak – szólt hozzá Ernő a témához. Kimentek, és az anya gyorsan visszanézett. Ernő becsukta az ajtót.
Most lemegyek és zuhanyozok, egy óra múlva találkozom Liliával.
A lakásában készülődött, összeszedte a ruháit, amiket fel akart venni. Csengettek.
Hát ez ki lehet?
Beleszólt a kaputelefonba:
– Igen.
– Doktor úr, Kornélia vagyok, hoztam fagyit.
LILIA
– Kérsz még egy kávét, Lilia?
– Kérek.
– Nem akarsz egy desszertet?
– Nem, tudod, hogy általában nem tudok megenni egy egészet és te nem felezel velem.
– Képzeld, ma este kaptam egy fagyit!
– Te? Hiszen nem is szereted.
– Nem az volt a lényege, hanem a gesztus. Csokoládét és kókuszt, megettem.
– Ernő, te fejlődsz!
– Remélem, ő is, aki hozta. Milyen volt a napod?
– Átlagos.
– Ez mit jelent?
– Minden úgy, mint mindig. Átlagos eladás és az átlagos problémák.
– Problémák?
– Neked nem olyan érdekes, hogy Milánóból már két hete késnek a megrendelt bő szoknyanadrágok a nyárra.
– A nyárról jut eszembe, augusztus közepén Chicagóba megyek, egy kongresszusra. Eljössz velem?
– Ernő, hogy képzeled az együttlakást egy hotelszobában?
– Miért ne?
Lilia hallgatott és a szemébe nézett. Ernő is a szemét nézte.
Liliának nagyon szép szeme van, ritka, zöldesbarna. Olyanok a szemei, mint a csillagok. Sokat mosolyog, és ilyenkor a csillagok ragyognak. Különben is csinos, és kifejezetten attraktív. Nem túl magas, a csípője picit széles, de így még karcsúbbnak tűnik a dereka. Az üzlete miatt jól kell öltözködnie, a haja mindig rendben van, és finoman van sminkelve. Igen, Lilia egy csinos, érdekesen szép negyvenéves nő, és az ő barátnője. Soha nem kérdezte meg, hogy van-e partnere. Nem tartozik rá. Vagy inkább nem is akarta tudni? Most viszont kicsúszott a kérdés:
– Van férfi az életedben?
– Nincs.
– Bocsáss meg, ez nem tartozik rám.
– Ernő, csak rád tartozik!
– Hogyhogy?
– Annyit tudsz, úgy értesz az emberi lélekhez, mégis, a legelemibb emberi dolgokat nem veszed észre.
– Ezt ma már egyszer hallottam attól a lánytól, aki a fagyit hozta. Azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, mert mint pszichológus, nem érek semmit.
Lilia nevetett.
– Abból a szempontból igaza van, hogy Budapest belvárosa olyan tiszta lenne, mint még soha!
– Lilia, mi van veled? Így még soha nem beszéltél velem.
– Ernő, elfáradtam, belefásultam ebbe az állapotba.
– Nem értem. Nem akarsz már együtt lenni velem?
– Nem érted? Pont erről beszéltem az előbb, hogy nem érted. Mióta ismerlek?
– Négy éve.
– Négy éve szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Nem erről van szó, nem a barátságunkról, a szerelemről.
– Soha nem mondtad, és nem is mutattad.
– Nem, mert akkor elküldtél volna, és nem akartalak elveszíteni.
– Azóta vársz?
– Így is lehet mondani, vagy úgy, hogy azóta remélek.
– Ezt nem értem, Lilia.
– Nem is értheted, mert te nem tudsz szeretni!
– Ez aztán nem igaz! Téged is szeretlek, az öcsémet a családjával, még a kezeltjeimet is egy bizonyos szinten.
– Mondd, az idén nem jönnek Péterék?
– Nem szóltak.
– És te nem tudsz rákérdezni?
– Ők szoktak jelentkezni.
– De ha szereted őket, akkor téged nem érdekel?
– Persze, hogy érdekel, főleg a lakásbérlés miatt, meg a szabadságomat is be kell osztani, aztán a szállodát lefoglalni a Balaton mellett.
– Ugye az még soha nem jutott az eszedbe, hogy az ittlétük alatt te felmehetnél a rendelődbe aludni, nekik pedig átadod a lakásodat?
– Nincs elég ágy.
– Tényleg akkora nehézség ez? A gyerekek matracon is elalszanak. A te ágyad meg kétszemélyes. Ne mondd, hogy ezt nem tudod beszerezni vagy kifizetni. Annyi a pénzed, hogy már nem is tudsz mit kezdeni vele.
– Jó, jó, csak a rendetlenség, amit csinálnak.
– Addig, amíg ők laknak ott, ne törődj vele, aztán majd amikor elmentek, rendet raksz. Ha jól tudom, még egy takarítónőd is van.
– Van. Na, most eljössz velem Chicagoba?
– Nem.
– Miért nem?
– Melletted egy ágyban, akár csak egy szobában lenni kínszenvedés.
– Kapsz egy saját szobát.
– Jaj, Ernő, az még rosszabb.
– Lilia, az előbb mondtad, hogy négy éve szeretsz, most meg az a baj, ha velem vagy.
– Mondom, hogy nem érted! Te mindig velem vagy, én meg veled, amikor nem vagy mellettem, akkor is érezlek. Hallom a hangod, látom a mosolyodat, már ha rád a gondolok, is boldog vagyok.
– Lilia, segíts! Ugyanezt mondta ma a fagylaltos lány is.
– Én már nem tudok mit mondani, és segíteni főleg nem.
– Feljössz még hozzám?
– Nem, a gyerekeim otthon vannak és egész nap nem láttam őket. Menjünk, Ernő.
– Most hagyd, hogy fizessek.
– Fizess.
Kimentek az utcára, elbúcsúztak. Ernő megfogta Lilia szép fejét, a szemébe nézett, azokba a ragyogó csillagokba, lehajolt hozzá és óvatosan megcsókolta. Nem ez volt a szokásuk. Lilia halkan csak annyit mondott:
– Szia – és indult a másik irányba.
Ernő a lakásában leült az ebédlőasztalhoz és hozott magának egy üveg ásványvizet meg egy poharat. Lilia szavai kerengtek benne.
Most mi a megoldás? Úgy, ahogy eddig volt, nem fog tovább menni.
Lilia