– Nem, csak szeretlek.
A BOROSTYÁN
Kisné temetése napján lett volna Bobi először egyedül a lakásban. Ernő bezárta az ajtót, a kutya ott állt mögötte és teljes bevetéssel ugatott, még lent a kapuban is hallotta. Nem tudta mitévő legyen, Liliát hívta:
– Édes, Bobi az ajtóban ugat, mit csináljak?
– Majd abbahagyja.
– És ha nem?
– Ernő, elkésünk, fogd és hozd magaddal.
Ernő visszament és indult Bobival. Az autó hátsó ülésére engedték. A kutya megpróbált előre mászni. Ernőnek elege lett.
– Ott maradsz! – parancsolt rá. Bobi morgolódott majd lefeküdt, aztán felágaskodott, és a virágcsokrot, amit Lilia vett, kezdte szaglászni.
– Vedd előre magadhoz a virágot, a végén még szétcincálja.
Ernő nem érte el hátul az ülések között.
– Mindjárt félreállok – kormányozta oldalra Lilia a kocsit. Ernő kinyitotta hátsó ajtót és elkapta a kifelé igyekvő kutya nyakörvét. Kivette a virágot és visszatuszkolta Bobit.
– Lilia, ez nem megy. Kisné szerette a kutyáját, de egy szikra, nevelést sem kapott, csak „jutifalit”! Mindjárt ott tartunk, hogy az egész család a kutya kénye-kedve szerint ugrál.
Lilia nevetett:
– Ez az az eset, amikor a farok csóválja a kutyát. A gyerekek is csak kényeztetik.
– Az indulástól mostanáig nem jutottam hozzád.
– Nem olyan nagy baj, ha vezetek.
– Még beszélgetni sem tudtunk.
– A temetőnél, a bejárattól messzebb parkolok, és az autóban hagyjuk.
– Pillanatnyilag jó, viszont hosszú távon ezen változtatni kell.
– Eljött velünk a gazdája temetésére, talán így van ez rendben.
– Most képzeld el, meglesz Stella és Bobi azt csinál vele, amit akar. A kicsi már az ugatástól is megijed, aztán nyalja, ahol éri.
– Igazad van, nem beszélve arról, hogy kiszedi a kezéből az ennivalót.
– Azt mondtad, szoptatni akarsz.
– De nem ötéves koráig!
– Bobit meg kell nevelni. Mostantól éjszakára nálam marad, és Gábor elmegy vele kutyaiskolába, mindkettőjüknek jót fog tenni.
Odaértek és kiszálltak. Bobi készült. Ernő hátra szólt:
– Te itt megvársz bennünket és nyugton maradsz.
Becsukta az ajtót. Lilia vitte a csokrot. Ernő lehajolt és megcsókolta.
– Még nem vagyunk a temető területén, szerelmem, de a következő csokrodat én veszem neked; a menyasszonyi csokrodat.
– Ugye a fehér fátyolhoz nem ragaszkodsz?
– Nem, azt már álmomban megkaptad, de valami fehéret azért fel vehettnél. Nem a menyasszonyság miatt, a nevedért, a liliomért.
– Keresek. Teljesen fehéret szeretnél, vagy lehet a natúr fehér is?
– Azt rád bízom.
Elég sokat kellet gyalogolniuk. Gyönyörű idő volt. Mindenütt a május eleje zöldje ragyogott. Az a zöld, amit még nem égetett meg a hő, és a levelek puhán, frissen bújtak elő az ágakon. A tavasz fénye áramlott, mindent átölelt, és foltokban táncolt a sírokon.
– Látod, drágám, a halál kertjében táncol a fény, mintha magát az elmúlást cáfolná meg.
– Lehet, hogy nincs is halál, csak átmeneti állapot egy másik létbe.
– Ernő, olykor rám jön a halálfélelem, a gondolat, hogy ezt a sok szépséget a Földön el kell hagyni, téged és a gyerekeket elveszíteni… nem bírom. Még sírni sem tudok, lebénulok és sikoltani szeretnék.
Ernő magához szorította.
– Most éppen életet adsz.
– Igen, ez az oka. Tényleg idős vagyok már a szüléshez, a másik kettőnél soha nem jutott ilyesmi az eszembe.
– Vigyázunk rád, de főleg te vigyázz magadra. Mit mondott a nőgyógyász?
– Semmi különöset. Minden rendben, ultrahangot nem akartam, minek. Viszolygok az emberektől, akik a magzatról fényképeket nézegetnek. Minden gyerek egy csoda. A sok okos, aki nézi a fejlődést, alapjában véve nem ért és nem lát semmit. A gyerekeimmel úgy voltam, hogy még a szülésük után sem értettem. Az egyetlen kérdés a lelkemben az volt: – Ki vagy? Lehet, hogy én vagyok korlátolt, de az a földöntúli öröm, az anyaság boldogsága, nem öntött el. Gyorsan jött aztán, de először egy nagy csoda volt. Később majd, ha szükség lesz az ultrahangra a fekvés és az érettségi állapot miatt, akkor. Azt sem akartam tudni, hogy fiú vagy lány-e. Így is tudom.
– Talán a gyerekeknek?
– Nem, ők egy kistestvért kapnak, egy készet.
Odaértek az urnasírhoz. Jutka már ott volt. Kisné szomszédasszonya, egy pénztáros az ABC-ből, ahol bevásárolni szokott, és mint később kiderült, egy kutyatáp-kereskedő jött el. Az evangélikus pap már a sírnál állt, ami egy magas fenyőfa árnyékában volt. Lilia és Ernő a kinyúló ágai alatt álltak. Kezdődött a szertartás. A pap a mennyei boldogságról és a szeretetről beszélt. Okosan, szépen, de személytelenül; mindenkiről elmondhatta volna azt, amit Kisnéről mondott. Lilia kifejezetten unta a szöveget és nézelődött. A fenyő törzsén lefolyt a gyanta. Gyöngyszerű cseppekben keményedett meg a levegőn. Mézszínű napsütés. A borostyán jutott az eszébe. Megkövesedett növényi anyag, egyszerre hordozza az életet és a halált is magában. Mint ő a gyermekét. Miért gondol megint a halálra? Lehet, hogy a földi születés is halál egy másik világban?
„Látod, Juli – beszélt az elhunythoz –, te segítettél bennünket a haláloddal egy új élethez. Kis Julianna. Kicsi voltál az emberek körében. Semmi nagyot nem tettél, semmivel nem tűntél fel. Amikor betakarják a sírodat, ki fog még rád emlékezni? Jutka a lakásodban, és mi a kutya miatt. Megígérem, jövőre, amikor már be lehet ültetni a sírt, hozok egy rózsatövet és elültetem.”
Talán a kislányt kellene Juliannának nevezni? Nem, már megvan a neve.
Vége lett a szertartásnak. Az urnát a sírba tették, és két temetői alkalmazott leföldelte a tetejét. Lilia a sírra fektette a rózsacsokrot, aztán Jutkával beszélgetek.
– Jutka, akar egy követ a tetejére? – érdeklődött.
– Nem, legyen egy kicsi, de igazi sírhalom. Sírkövet nem akarok, a fakereszt marad.
– Jövőre hozok a sírra egy rózsatövet és elültetem – ígérte Lilia. Ernő csodálkozva pillantott rá:
– Vagy én.
– Bobi hogy van?
– Jól, de nagyon neveletlen, ezen változtatni fogunk.
– Egyszer meglátogatom, ha nincs ellenükre.
– Miért lenne? Jutka, nem akar eljönni az esküvőnkre? – kérdezte Lilia.
– Mikor lesz?
–