Bea elkomolyodott, és majdnem sírva kérdezte:
– Anya, hogy lehet ennyire szeretni?
– Én sem értem igazán, de lehet, én ugyanígy szeretem őt.
– Meg lehet ezt tanulni?
– Nem, ehhez a másik ember kell, akkor egyszerűen van.
– Fogom ezt én is tudni?
Lilia a kezei közé fogta lány arcát, és a homlokát a homlokához támasztotta.
– Tudni fogod, már most is tudod, csak az ember, aki hozzád tartozik, nincs még az életedben.
Bea nem védekezett az érintés ellen, ahogy az utóbbi időben szokta, inkább az anyja vállára hajtotta a fejét.
Ernő Gáborral, Jutkával és a gondozóasszonnyal a kutya ketrece előtt állt. Zsuzsuból jóformán semmi sem látszott. Barna szőrkupacként feküdt a leghátsó sarokban.
– Nagyon jó, hogy eljött érte, doktor úr, jóformán semmit sem eszik. A gazdája után pusztult volna. Már napok óta azon gondolkodunk Vandával, hogy mit csináljunk vele. Be tudnánk vinni hozzánk, a házba, de már négy kutyánk van, hasonló esetek.
Gábor könnyes szemmel nézte a kiskutyát.
– Néni.
– Zsuzsa néni.
– Zsuzsa néni, ne haljon meg, Ernő apa nekem akarja elvinni, mindig szerettem volna egy kutyát.
Közben a másik asszony is odaállt.
– Vanda, elviszik Zsuzsut, a kisfiúé lesz.
Vanda átfogta Zsuzsa vállát.
– Nagyon örülök, drágám. Hogy hívnak, kisfiam?
– Gábor.
– Gábor, most menj be hozzá és beszélj neki.
– Idehozom a „Jutifali” dobozát, azzal menj be – mondta Jutka.
Gábor a szívecskés dobozzal közeledett Zsuzsuhoz, a kutya felemelte a fejét.
– Kiskutya, Gábor vagyok, ne halj meg, elviszünk Ernő apával. Nagyon szép helyen fogsz lakni. Majd játszok veled és sétálni viszlek. A családunkhoz tartozol, és mindenki szeretni fog.
Zsuzsu felült, ásított, nyújtózkodott. Gábor kivett egy kekszet a dobozból és odatartotta neki. Zsuzsu félrehajtott fejjel nézte a dobozt és vakkantott egyet. Két lábra akart állni, de nem sikerült, úgy le volt gyengülve.
– Gábor – szólt oda Ernő –, most új nevet kap. Bobi lesz, ez egy fiú kutya.
Gábor kivett még egy kekszet.
– Kéred, Bobi?
Bobi, már, mint alias Zsuzsu, érdeklődve szaglászott a keksz után. Gábor kifelé indult a keksszel, miközben hívta:
– Gyere, Bobi, gyere!
Aztán felemelte és magához szorította.
– Hozom a pórázát, Gábor, és egy törölközőt az öledbe – mondta Zsuzsa néni.
Bobi erről a magaságról még megugatta bezárt társait. Nem mérgesen, inkább gőgösen:
– Látjátok! Nekem van emberem!
– Az autóig viszem, Zsuzsa néni.
– Hol van Budapest felé a legközelebbi állatfelszerelés-bolt?
– Röviden a város előtt van egy nagy, a Tesco meg a Media Markt mellett.
– Szeretnék hozzájárulni a kutyák eltartásához – mondta Ernő, és kivett a pénztárcájából húszezer forintot. – Tiszteletem a munkájukért és a feladatért, amit felvállaltak.
– Mind a ketten ennek élünk.
– Én is szeretnék valamit adni, úgyszólván Bobi eltartásáért – nyújtott át Jutka egy tízezrest.
– Köszönjük a kutyák nevében, és örülünk Bobi helyett is.
Gábor Bobival az ölében hátul ült az autóban. Simogatta, beszélt hozzá, és Bobi egyre lelkesebb farkcsóválással helyeselt. Az állatfelszerelés-üzlet előtt Jutka maradt a kutyával. Bobi úgy ugatott Gábor után, hogy pórázra vette, és inkább a parkolóban hagyta szaglászni. Ernő megvett mindent, amit az eladó ajánlott. Gábor kért egy új nyakörvet és pórázt, és kapott egy könyvet a törpeuszkárokról.
Mind a négyen és a kutya Ernő lakásában voltak. Gábor a szőnyegen akarta Bobit etetni.
– Gábor, itt bent a szőnyegen nem jó. Ernő, találj a konyhában egy helyet, ahol a táljai lesznek és tegyél alá valamit, ami jól lemosható.
– Mit?
– Valami vastagabbat műanyag felülettel, hogy ne csúszon el.
– Ilyesmim nincs.
– Holnapra veszek.
Gábor puha kutyatápot kanalazott egy fémtálba.
– Egy kanál is kell, ami csak erre a célra lesz használva – szervezte Lilia tovább Bobi ellátását.
– Bobi, gyere! – hívta a fiú. Bobi nekiállt, és pillanatok alatt megette, aztán Gáborra nézett.
– Még kér – állapította meg Bea.
Megkapta a konzerv második felét is. Aztán ivott. Ernő nézte, ahogyan Bobi szétfröcsköli a vizet és mindenhol tápmaradékok voltak a földön.
Ilyesmire gondolt Lilia, amikor azt mondta, hogy még sokat nem tud!
Bobi nyújtózkodott, Gábor elé állt és csaholt.
– Most mit akar?
– Szerintem kimenni – mondta Ernő. Gábor fogta a pórázt, Bobi felugrált rá.
– Én is eljövök! – jelentkezett Bea.
– Gyerekek, itt a belvárosban fel kell szedni a kakit. Vigyetek egy nylonzacskót.
– Hogyan? – lepődött meg Gábor.
– Jaj, ne legyetek már ennyire teszetoszák! Megfogod a zacskót, azzal veszed fel, és utána ügyesen kifordítod, bekötöd és a szeméttartóba dobod.
– Bobi Gáboré, ő szedi fel – hárított Bea.
– Most menjetek!
Elmentek.
– Ezt is gyakorolni kell. Nekem is vinni kell egy nylonzacskót?
– Nem, majd a kedvedért visszatartja! – nevetett Lilia és Ernőhöz simult. – Már úgy hiányzott a közelséged.
– Szerelmem!
– Most ne vaduljunk be, mindjárt visszajönnek.
– Itt maradsz még?
– Itt, de éjszakára hazamegyek.
– A lakás nagyon tetszett a gyerekeknek. Azt is megkérdezték, hogy minek a hátsó kis szoba. Mondtam, hogy majd meglátjuk. Gábor ötlete volt, hogy jó lenne még egy testvér, és Bea rajongott gondolatban egy kicsiért. Tényleg úgy van, ahogy mondtad, még azt is tudják, amit nem tudnak.
A gyerekek hamarosan visszaértek és elmondták, hogy Bobi mi mindent csinált.
– Most menjetek haza, én még Ernővel maradok. Vegyetek valami ennivalót útközben. Majd jövök.
– Bobi is velünk