A kinevetés akkor is kellemetlenül érinti a gyereket, ha nincs bennünk bántó szándék, de ő nem érti, miért nevetünk. Én több évtizede gyűjtöm a gyerekszájakat (könyvbe fűzve csodálatos búcsúajándék minden iskolába menő csoportomnak a saját 3–4 évükből készült gyűjtemény), és bizony nagyon nehéz megállni, hogy egy kimondottan édes beszólásnál ne nevessek fel, hanem olyan komolysággal reagáljak, ahogyan az elhangzott. Bármilyen félresikeredett vagy abszurd egy gyermeki következtetés, ők azt a legjobb tudásuk szerint alkották meg, és nekünk ezt így is kell kezelnünk!
Még veszélyesebb az érzelmi zsarolás. Szerencsére ritkán élnek vele a pedagógusok, de előfordul (szülőként, házastársként könnyebben esünk ebbe a hibába). Nézzünk egy példát!
A szülő reggel a lelkemre köti, hogy reggeliztessem meg a gyereket, mert otthon nem evett. A gyerek viszont tiltakozik, amikor asztalhoz invitálom, mert sosem reggelizik az óvodában. Több lehetőség közül választhatok:
1 Ráparancsolhatok, de akkor csak ül dacolva, és „csak azért sem!” eszik.
2 Mondhatom mélabús szemrehányással a következőt: „Pedig veled akartam reggelizni… De ha te nem eszel, akkor én sem, pedig jaaaaj, már nagyon éhes vagyok! Most miattad nem eszem ebédig…!” Szerencsés esetben a gyerek vállat von és otthagy, hogy éhezzek nyugodtan, de aki zsarolható, rossz érzésekkel telve, de le fog ülni velem. Ezt a gyereket erős nyomás alá tettem (az érzelmein keresztül kényszerítettem), és bűntudatot keltettem benne, mert nem akarja, hogy éhen haljak. Enni is fog, de közben tele van rossz érzéssel, amiért sarokba szorítottam.
3 Megkérdezhetem: „Ülhetek melléd a reggelinél? Anya mondta, hogy ma nem ettél otthon”. Bevethetek egy kis csalit is: „Közben elmagyarázhatnád, hogy csináltad a kertetekben azt a kis játékvárost.” Ha még tépelődik, folytatom: „Megkérhetlek, hogy teríts meg nekem is?”
Anyanyelvi nevelés
A beszédkedv felkeltése
Beszédre késztető praktikák
Mindenki találkozott már „szótlan, csendes” gyermekekkel, akik a kérdésekre legszívesebben csak bólintással, fejrázással reagálnak, de ha a válaszadás elkerülhetetlen, akkor egy-két szavas mondatokkal kommunikálnak. Ezekről a gyerekekről könnyen elkönyveljük, hogy visszahúzódóak, félénkek. Természetesen ez is állhat a háttérben, és az itt tárgyalt „praktikák” hozzájuk is megnyitják az utat.
A szűkszavú vagy szótlan gyermek azonban sokszor csak nem motivált a beszédre. Ennek
oka lehet, hogy legtöbbször a passzív kommunikációval találkozik, főként csak befogadói oldalon. Elsősorban a tévénézésre gondolok, amikor nincs módja kapcsolatba lépni a szereplőkkel. Egy élő előadáson bekiabálnak a báboknak, szereplőknek, mert azok reagálnak erre, sokszor kérdeznek is a nézőtéren ülő gyerekektől. A tévé előtt azonban – visszacsatolás hiányában – elmúlik ez a késztetés.
Sokszor ugyanez a helyzet a gyermek közvetlen környezetében a családi körben, ha ő megszólít és nem kap választ, vagy nem veszik komolyan az ő kis gondolatait. Az elfoglalt, fáradt, gondokkal terhelt, vagy egyszerűen kikapcsolódásra vágyó szülő nem is gondolja, hogy a meg nem hallgatással visszavonulásra készteti a gyermeket, ami állandósulhat is nála.
(Ez különösen az egyedüli gyerekeket érinti, mert a testvérek folyamatosan kommunikálnak egymással.)
Mire közösségbe kerül a gyermek, sokszor már nehéz kimozdítani a passzív kommunikációból. Közlési vágya alacsony, nem is nagyon tanulta meg, hogy hogyan fejezze ki a gondolatait, ha főként a gyakorlatias témákra szűkült a kommunikációja. („Éhes vagy?” „Igen.” „Mit ennél?”)
Ok lehet még a súlyos beszédhiba is, amikor a direkt javítások miatt alakul ki beszédgátlás, vagy mert látja, hogy nem értik, amit mond.
Mivel szerencsére a gyerekek nyitottak, könnyű kimozdítani őket a kommunikációs passzivitásból, gátlásból – sőt, ahogy jeleztem, a személyiségükből fakadóan visszahúzódó gyermekek estében is jó eredményeket érhetünk el.
Mielőtt továbblépnénk, tisztázzuk, hogy itt nem lesz szó beszédjavításról (az egy másik terület), itt csak arra törekszünk, hogy merjen és akarjon megszólalni a gyermek.
Beszédmankók
Valahonnan mindig el kell indulni… A beszédkedv felkeltéséhez legegyszerűbb a konzervszövegekből, beszédmankókból indulni.
A nehezen megszólaló gyermek a kötött (tanult) szövegben magabiztosabb, és ha ezt csoportosan, társaival egyszerre teheti, könnyebben feloldódik. Fontos, hogy ne akarjuk erővel feltörni a burkot.
Nézzük, melyek ezek a mankók:
– Mondókák
Akár félénk, akár passzív a gyermek, szívesen kapcsolódik be a közös mondókázásba. Itt a beszéd öröme hat, élvezi, hogy hallja és hallatja a hangját.
– Párbeszédes népi játék, körjáték
Ezekben a játékokban rövid, kötött szöveggel ugyan, de már bekapcsolódik a kétoldalú kommunikációba: kérdeznek, és ő válaszol. Lehet, hogy kezdetben itt is elutasítja a szóbeliséget, de azzal, hogy elfogadja a szerepet és középre áll, már jelzi, hogy nincs ellenére az ilyen szereplés. Kis idő kérdése, és meg fog szólalni.
– Megszólalás bábokon keresztül
Bábos improvizáció
Először is tisztázzuk azt, hogy „báb” minden lehet; a kezünk, használati tárgyak, egy kendő stb. –, de kezdésnek legalkalmasabb a gyermek saját plüssjátéka. Elkérem tőle, megnézegetem, és hirtelen megszólal a plüsskutya az én tolmácsolásomban. Kérdez tőlem, én válaszolok neki, aztán kérdez a gazdijától is.
Minden gyereknek nagyon tetszik, amikor ilyen módon életre kel a kedvence, és előbb-utóbb válaszolni fog a plüssjátéknak.
Ha már így párbeszédre csábítottam a gyermeket, a következő lépésnél nála marad a kutya, akit én egy másik plüssjátékkal szólítok meg. Itt a gyermek már szerepbe lép, mert a kutya nevében fog válaszolni. És mert a báb „hangján” bátrabban szólalnak meg a félénkebbek, mint a sajátjukon, könnyebb egy rövid párbeszédbe vinni őket.
Ne gondoljunk ilyenkor komoly improvizációra – két-három kérdés-felelet már siker, hiszen a lényeg a gyermek megszólaltatása (és nem elhanyagolandóan a szerepbe léptetése). Mert itt is fontos, hogy kis lépésekkel haladjunk.
Talán furcsán fog hangzani, de sosem értékelem ilyenkor a gyermeket, mert ez egyet