Szeretik, ha én is köztük dolgozom – ilyenkor rendszerint ők osztják ki rám a feladatot (hogy mit kell rajzolnom a képhez).
A kész háttéren a kivágott házakkal, egyebekkel alakítgatják, megbeszélik a végső elrendezést – milyen legyen a városkép, hova kerüljön a vonat, mi hiányzik még?
Ha megszáradt a festés, az alkotók a megbeszélt koncepció szerint felragasztják a műveiket. Ezután jöhet a kiegészítés: rajzolnak még a háttérre embereket, a vonatnak sínek kellenek, és persze, miért ne lehetne egy repülő is.
A közös alkotások sokáig díszítik a termünket. A parafatáblára tűzött képet gyerekszem-magasságban helyezem el a falon, mert nagyon szeretik nézegetni – mindig van előtte pár gyerek, akik találnak rajta megbeszélnivalót.
Érzelmi, akarati tulajdonságok
Sikerélmény és kudarc
A sikerélményről közvetve már írtam. Az elismerésben én sem fukarkodom, de mennyivel többet ér, ha ezt a csoporttól is megkapja valaki! Ahogy említettem, nagyra tartják a gyerekek egymás érdemeit, és nem mérik össze, hogy a fizikai erő értékesebb-e vagy a rajztudás. Az improvizációs játékokban a nagy egyéni szerepet vállaló társakat lelkesen megölegetik a játék végén, mert „nagyon ügyesek voltak”. Erre nem én tanítottam őket, nálunk ugyanis nincs vezényelt dicséret, kötelező megtapsolás. De észrevesznek és elismernek minden apró sikert vagy jócselekményt – a logikai játék megoldását, a kétbalkezes gyerek sikeres labdadobását a kosárpalánknál, egy bogármentést, egy társnak szóló kedves gesztust – és hangot is adnak az elismerésünknek.
A kudarc ismeretlen fogalom a drámajátékokban, helyette megerősítés van – a tudat, hogy valamit ő is hozzátett a játékban a közöshöz, ami fontos nekünk. Ez a megerősítés aztán túllép a játékokon, és más területekre is kihat az itt szerzett önbizalom.
A drámában alapszabály, hogy nem értékelünk a közös játékban (ahogy ugyebár egy fogócskánál sem csinálunk egyéni kiértékelést). Nincs jó és rossz meseimprovizáció, csak mesélés van, amit mindenkinek megköszönök egy szóval, biccentéssel, mosollyal. Ha kiemelem egyvalaki meséjét, azzal véleményt nyilvánítottam a többiekéről is. Mert a „nem-értékelés” is súlyos értékelés – őket már szóra sem méltatom…?! Ezután levonhatnak egy olyan következtetést, hogy az ő produkciójuk rossz volt, és legközelebb talán meg sem szólalnak.
A drámapedagógiában tehát nincs kudarc, de van sikerélmény – hiszen siker a jó hangulat; az, hogy élvezhetik a társaik figyelmét, elismerését; hogy meghallgatják őket, és még tovább is szövik az ő gondolatait.
A játék végén természetesen elmondom a csoportnak, hogy nagyon-nagyon jó volt velük játszani, mert csudajó mesét találtunk ki; mert még a kisangyalok sem ilyen fegyelmezettek, mint ők, vagy mert olyan gyorsan kinyomozták a feladott rejtélyt, mint az igazi nyomozók.
Aztán valamikor később, már az udvaron, mintegy mellékesen odasúgom egy-egy gyereknek, hogy kellemes meglepetés volt nekem, hogy ő is MESÉLT, vagy hogy ma csak úgy ontotta az ötleteket a „Zsuzsi-kalandok”-ban, esetleg megjegyzem, hogy ennyire vicces „Csodabéka”, mint az övé, még nem járt nálunk.
Ha viszont dicsérünk, felejtsük el azt a két szót, hogy „Ügyes voltál!”. Mindig indokoljunk! A gyerek is szeretné hallani, hogy miben volt ügyes, mi tetszett nekünk. Mi sem örülnénk, ha egy ellenőrző látogatás után az óvodavezető egy „ügyes voltál”-lal letudná az értékelést.
Önismeret önbizalom önérvényesítés
A korábbiakban már – ha konkrét szavak nélkül is – lépten-nyomon érintettük ezeket a területeket is, mert minden produktív tartalmú játékban benne van az önérvényesítés lehetősége; a siker, az egyéni erősségek elismerése önbizalmat ad és hozzájárul az önismerethez. (Tudják magukról, hogy mely területeken nagyon jók, és nem élik meg kudarcként, hogy más területeken vannak jobbak náluk.)
Érzelmi viszonyulás
Az érzelmek nagyon fontosak!
Kezdjük azzal, hogy a közösségépítés el sem képzelhető pozitív érzelmek nélkül. Ahol minden nap egy „jó bulit” jelent, ott előbb szilárdul meg a közösség, mint ott, ahol csak szimplán a szabályok működnek. A normák elfogadása is könnyebb azoknak a gyerekeknek, akik érzelmileg kötődnek az adott csapathoz.
Az érzelmi viszonyulás, a belső érintettség nélkülözhetetlen segítség az ismeretek megértésben is – szinte lehetetlen az érzelmek bevonása nélkül megközelíteni egy nehezen érthető erkölcsi kérdést, elvont fogalmat. Ilyenkor magyarázatok helyett olyan helyzeteket teremtünk, ahol megélik, átélik a problémát, majd egy kibeszélőjátékkal („Én azt üzenem a …-nak, hogy…”) teret adunk az érzelmek megnyilvánulásának.
Erre több példa is található az „Interaktív mese” címszó alatt, de ide tartozik az empátia vonatkozásában írt kis színjátékom is, amikor azt éreztettem, hogy a kinevetés milyen fájdalmas lehet másoknak.
Egy másik alkalommal, amikor nehezebb kérdéssel – az előítéletekkel – kellett megbirkóznom, a rögtönzött meséhez folyamodtam. Egy gyerek azzal jött panaszra, hogy valaki azt mondta rá, hogy „cigány”. Megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit jelent ez a szó – olyanokat válaszoltak, hogy „rossz, verekedős, nem dolgozik, lopós, piszkos stb.”.
Pár órával később leültem a nagycsoportosokkal a mesesarokba, és előadtam egy rögtönzött kis történetet egy kis cigánylányról, aki megszökött az óvodából, mert csúfolták, pedig ő sosem bántott senkit, és soha nem lopott. Késő este is az utcán bolyongott, de akkor rátalált egy család. A lakcímét nem tudta megmondani, ezért nem kísérhették haza, így a család elvitte az ő otthonukba, hogy másnap bevihessék az óvodába. A család két gyereke és a kislány nagyon összebarátkozott. A kislány kedves volt, szelíd, vicces, és nagyon jó ötletei voltak a játékban. A másik két gyerek csodálkozott, mert azt hitték, hogy a cigány „rossz, verekedős, lopós, piszkos”, ez a kislány pedig egyáltalán nem volt olyan. Másnap elvitték az óvodájába, de a barátság maradt, sokszor mentek el egymás otthonába, hogy együtt játszhassanak.
Ezután lefuttattam az üzenetküldős játékot, ahol a csúfolódó óvodásoknak üzenhettek.
A mesével azt akartam tolmácsolni, hogy nem szabad az előítéletek alapján ítélni, az egyént nézzék, és ne azokat általánosságokat, amit néhány gyerek otthonról hozott.
Az üzenetek mindegyike empátiát fejezett ki, tehát még a korábban „cigányozó” gyerekek is úgy gondolták, hogy ez a kislány – „bár cigány” – szeretetre méltó. Innen már könnyebben léphetnek tovább arra a szintre, hogy ha van egy „kivétel”, akkor lehet több is. Elültetünk bennük egy kis kételyt az előítélettel szemben. Ennél többet nem érhetünk el az óvodában, ha nincs meg a szinkron a családi neveléssel, de adtunk egy más