Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó, csodás aranyhajó.
Így futja be, lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-aranyhajó.
Áldott szivekből pazarolva szét
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
– Ó, hány van siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál, —
Sok összesímul a vad tengerárba,
Köszönti egymást s többé el se’ vál.
– Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó meg nagy hajó,
Ezüst-arany hajó.
1905
A VADASI ERDŐ
A vadasi erdőt az Isten megverte!
Már a vadgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos, fészkire nem járhat,
Kivágták alóla mind az öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
A vadasi erdőt nagyapám is vágta,
Egész falué volt mind füve, mind fája,
Békén legelt ott a legelő jószág is,
Békén virult ott a gólyahírvirág is
Az árnyékosába.
A vadasi erdőt, …nem tudni, mi végből,
Nagyon kerülgetik a tens’ vármegyétől,
Keményszavú urak bekerítik lánccal,
Mérik háromlábú, ravasz masinával
Egész héten átal.
A vadasi erdőn gonosz törvényt látnak:
Csúffá tették minap az édes anyámat,
A kerülő látta, venyige volt nála,
Öreg fejérül a keszkenőt nem szánta,
Zálogba kivánta.
Vadasi erdőre adót is vetettek.
Falubeli lányok szamócát kerestek.
Inzsellér úrfiak alkudoztak rája,
Sohase volt annak olyan nagy az ára
Vadasi határba.
A vadasi erdőt az Ég is megverte!
Az örvösgalamb is elkerüli messze.
Tilos, tilos, tilos! Fészkire nem járhat,
Mert kidöntögették a jó öreg fákat,
Odvas, öreg fákat.
1905
EGY HAJNAL
Úgy emlékszem a fagyos éjszakákra!
A lámpám kormos, fűtetlen a kályha;
A furcsa kis terem: könyv, csésze, lombik…
Agyamba’ lázasan fonódik-bomlik
Száz új kötés, száz lenge kapcsolat…
Lényeget sejtve a külső alatt,
(Ó, az a hit, mi egyszer bennem élt!
Ó, az a vágy, mi akkor ösztökélt!)
Vágyban keresve, hittel megidézve
A lét örökegy, titkos szívverése,
A nagy törvény. Csak nyúlni kell feléje,
Csak forma kell, hogy emberész fölérje…
Már oly közel! Csak a s z ó t megtaláljam!
Megnyílt az út, érzem, hogy nő a szárnyam,
Érzem a sajgó, idegen gyönyört…
Ez a repülés! Elhagyám a kört!
… Amikor – hajh! – mint ablak üvegén
Fogoly legyecske ütközik, szegény,
Úgy csattan, úgy zúzódik szét a szárny
A Végtelen alig sejtett falán.
A mozdulatlan, néma kőkerub,
Amely kezdettül őrzi a kaput,
Megéledt. Kardja lángot szór felém…
Egy illetéstől visszahulltam én.
Itt voltam újra. Könyvek, lombikok
S az ismeretlen, gőgös, nagy titok.
Ám egyszer – épen márciusba’ volt —
Rámhajnalodott, mint eddig soha.
Még főm a könyvre álmodón hajolt,
S már bíborszínű volt a kis szoba.
Valami könnyű, léha, kósza szél
Rántotta fel az ócska ablakot,
Előttem szétzilálva lap, levél,
S már hebehurgyán szívembe csapott.
Ó, Istenem! Távol, méntás mezők
Száz illatos koboldja tört reám, —
Kérők, ígérők, sejtők, sürgetők,
S reszketve, várva, félve hallgatám.
Ó, mennyi szín, mit soh’se láttam eddig!
Ez ismeretlen élet mind a földé?
Mely rámborul, mámorba ejtve siklik
A töprengés dohos redői közé.
No, lám! a rózsák! Ah, a fellegek!
S mind e csoda máról-holnapra ébredt?
Vagy épp ilyen volt tegnap? Nem lehet!
Egyedül az én üdvösségem végett,
Hogy megismerjem, ami ősi, rejtett
Értelem él sugárba’, színben, dalban;
Titkok, amiket csak tudatlan sejt meg
És szók, amiket úgy kell súgni, halkan.
Hogy megtudjam: lélekzeni mily édes,
Halk, gyöngéd szókat szívni bé vele,
S engedelmesen símulva a léthez,
Köszöntöttelek Téged, aki éltetsz!…
S ez volt az Élet első reggele.
1905
ÉLET
Szégyellős halkan – csitt! – egy-két rügyecske
Pattant ki. Nyurga, fiatal füvek
Reszketve, ámulva még rejtegették
Szerelmüket a naphoz. A folyam
Ezernyi, gyöngyöző habhahotával
Kacagni kezdte őket, egyre jobban,
Friss jégcsillámit törte darabokra
És ingerelte a nagy kőhidat,
Ejh! – — – —
Mint egyébkor, márciusba’ épen
Bomlott erőik áradása volt,
És mint levél nő, balgán, észrevétlen
Két ifjú lélek egymáshoz hajolt.
Titokban éjek álmát pazarolva,
Nappal se mertek még szembe-szembe