“Immár nem ismerem!”
És járva, tolongva az idegen árban,
Egy mély tekintet nem szállt-e feléd?
S egy kar, – biztos, erős,
Kínált-e valaha támaszt?
Szertebolyongtál úgye, hazátlan?
És megnyugovást úgy-e ígért?
S te, – szólva – “Az út sietős!”
Hidegen eltaszítád azt.
Nem hallod-e, magános éjszakákon
A mult száműzött percei hogy zokognak – — —
Kisértet álom völgyí romoknak
Megmutatja az üszkét – — —
Reszkess! – Megújra visszajár az álom,
Megölt betűk izzón ragyogni fognak
S igéretteli pillanatoknak
Árnya gyötreni fog még!
1903
KÖZÖNY
Bús ködruhába, nézd, leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra… Halld, amint ébredve-veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad s a szivem.
Most-most!… Hogy biztat egyre, mindörökre
S e l ő b b r e egy lépést se jár az óra! —
– Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya,
Együtt teázgatunk sok este még,
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva…
Utóbb elég lesz, neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig!
Marad az éltünk ünnepnapja ez.
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik,
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.
1903
KÉTSÉG
Éjfellegekből jött; – sasmódra szállva
Tört a szivemre első, lázas álma.
Viharszegett szárnya felém borult,
És mit ezeregy éjszakán tanult
Titkos igékbül, holdfényes jegyekbül,
A boldogsággal ámított szivekbül,
Lángoló szóval lihegte felém,
Míg tehetetlen rabul estem én.
– Csak jőjj velem! Odavezetlek téged,
Hol zabolátlan kavarog az élet,
Emelkedő-eső, szilaj hulláma
Vad szirten permeteg-sugárra válva.
Kálváriákra, hol virág terem,
S kígyófulánk virágok kelyhiben.
Vérző tövis közül kell fölemelned,
Mi ott terem szívednek, – a szerelmet.
Akit szeretsz, – majd sírnod kell miatta,
Követned kell börtönbe, gyalázatba,
Aztán sugáros magasokba fel —
S a királynője ott is te leszel.
Hát jőjj – siess! – —
S míg félig öntudatlan,
Kiszáradt ajkkal utánasusogtam
A viharok dalát, – habozva, késve,
Nem mertem őt követni – mégse – mégse.
S egyszerre, – gyilkos bosszusággal telve
Keselyű-karmát vágta a szivembe.
– Verdeste, tépte, – csattogott a szárnya,
S messzenyilazott a vad éjszakába.
Nehéz, halálos, álomtalan álom,
Meddig tartott az éj? – már nem tudom.
Most hajnal. Most a virradatot várom,
Lábadozón kitárom ablakom.
– És bemosolyog az ég teli kékje,
Tavaszi légben halk hullámu béke.
Enyhe sugárok tiszta balzsama.
– Májusimádság egyszerű szava
Körültem, tán e könnyű, méla nesz? —
Valaki néven szólított. Mi ez?
Egy szürketollú, formás kis madár
Jött észrevétlen, – s valamire vár.
Hogy felémrebben könnyű tolla pelyhe.
Regfuvalom száll halkan a szivemre,
S szavától mintha engedne a fagy!
– Te mégis árván, egymagadba vagy!
Vár, készül, tervel minden, ami él,
Te ülsz a bomlott fészek szélinél!
Tavaszidő van. Sugaras, szeles; —
Vigyázz! A többi rendre párt keres, —
Sietve épít új, meghitt tanyát.
S te itt maradnál egész nyáron át?
Ne vond a vállad, hogy: Nem érdemes!
Hátha valaki ép téged keres!
Lásd! Cifra, mézes beszédhez nem ért,
De megfelezné véled életét
Egyszerű izenettel aki küld. – —
Léssz féltveőrzött, mindig megbecsült.
– Aprócska tervek, szűkhatáru vágyak
Közt holnap gondja vet a mának ágyat, —
Én gyógyulást tudok számodra, lásd, van
Fehértornácos, szép falusi házban
Egy ember. – — Jőjj velem! Leszel úgy-e
Őszhajú asszony hallgatag menye?
Még szól! S miközbe húnyt szemmel merengek
Valami rég félbenszakadt dalon.
S miközben a fagy halkan, egyre enged.
Én hallgatom, csak egyre hallgatom. —
Űznöm kellene. Szólni hangosan:
– Nem jó helyen jársz, édes madaram!
Ki hozzám küldött, én – nem ismerem.
Űznöm kellene és – — még nem merem.
Az éjszaka, – a félelmes, a vad, —
Félek, hogy akkor újra rámszakad.
1903
FÁRADT EMBEREK
Van egy leány, – csak a mesébe él, —
Mondják, – nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, – kacagni tanult…
Ám