,,– Hajh, a régit, – most is szereti még!”
S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szivéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kimélve, félve kerül egy nevet,
– Nagynéha kérdi meg: – “Nyugodt egészen?
Hisz tudtam én: meg fog gyógyulni szépen, —
Hisz mondtam én, hogy el fog múlni, lássa,
A beteges, az ideges varázsa, —
Rámfigyel? Ő rá gondol? Úgy-e nem?!”
– Súgja a lány: – “A régit szeretem!”
1903
ASZFALT
Novemberestén, párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, hófehéren
Zsibongó utcán, téren.
Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.
Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána – üldözi talán:
A gondüzött, a szomorú leány.
S egyszerre – megáll a sarkon.
Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!
– — Elnézve sürgő emberek felett
A férfi. Szeme, az utcára téved, —
Nem száll belőle tűz, se vágy, se élet.
Egyhangú közöny az arcon.
Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint – magába, társtalan
Egy lány, ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükbe ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörüség,
A mindent feledő.
Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét,
Megcsukló vállal, tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, a ködbe, odébb.
1903
VALLOMÁS
Habos párnákon vívódik egy asszony
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
“Hazugság volt! Soh’sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom…”
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen…
S hűlő kezére ráborul a férj.
1904
BETHÁNIA
Már akkor Judeában élt az Úr,
És közelgett az idő, hogy beteljék.
Már elhagyá a kedves tartományt,
Galilea hű népét, gyermeteg
Lakóit az üde, északi völgynek,
Bájos tavát, kökörcsines mezőit,
S a szürke ódon kővárosba tért.
Járt a papok tornácai előtt,
Pogányok faragott kapuinál,
S a templom fogadalmi kincsein
Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,
Az ő varázsos, ihletett szavát,
Otromba gúny üvölte válaszul.
Ósdi konokság, bősz, alanti gőg
Habzott az ajkakon s feléje dörgék
Az Irás kővé vált, komor igéit.
S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!
Meddő vitákban ellankadt kedélye,
S az eleven, galambszárnyú igék,
A szók virági mind elvesztek ajkán.
Esteledett… ő nyugalmat kívánt
S emberszívet, mely szívével rokon.
Elhagyta hát az árusok terét,
Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,
S a jövevények utcáin keresztül
Át a kapun Khedron völgyébe tért.
Majd megkerült egy mezei lakot
És a vigalmak kertjét, az olajfást…
Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!
A szegény, koravén város zaja
Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász
Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.
Oly tiszta a lég. Csillagos az est.
Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus
Messze fehérlik, – két szerette fája.
Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik
És mögöttük milyen sötét a lomb…
Odább, a völgyben, terhelt fügefák
Dús ligetei közt megbúva, halkan
Pihegnek az apró embertanyák:
Getszemáne, Betfáge és ama
Pálmás falu, kicsiny Bethánia.
Az Úr megindult a holdfényes úton
És közelgett Eleázár lakához.
S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,
Játszin emelve vállán korsait,
Lépett ki egy lány s őt felismeré.
“Uram! – szólt és gyorsan elébe szökkent —
Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?
Beh régen láttunk. És bátyám lakát
Még fel sem ékesítém. Térj be hát,
Áldásod