A nagyasszony elkezdett kacagni rajta. Két öklét összeszorítva fenyegetőzött és kacagott; majd a szíve szakadt meg, úgy kacagott.
Azután elült a pamlagra, s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig, és bámult maga elé mereven.
Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbe szedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.
– Összeszedted már a könyvedet? – kérdé aztán egyszer.
– Igen.
– Soká kell még készülnöd belőle?
– Már készen vagyok.
– Mikor indulsz a vizsgát letenni?
– Holnap, ha akarod.
– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához, ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát, s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, amilyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem csábítójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? Nem hallottam hírét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a hímével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kínlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, ahol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. Amim van, kilenctized részét magam kerestem. Uraság, gazdagság, amit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes, világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; bírói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha, eltaszítlak és el hagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy amit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!
Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé s megcsókolá, s azután e szókat suttogá:
– Még ma elmegyek…
AMIT A PATVARISTÁK TANULNAK
Egy hét múlva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserű-savanyú irodájában.
A legelső, aki megérkeztekor agyba-főbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principális kapta nemcsak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, amely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.
Még nem beszélhették ki magukat, amidőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.
– Hahá, domine frater! – kiálta, mind a két kezével vállára veregetve. – Hát megérkezett? Megérkezett? Letette az exament?
Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.
– Tudom, tudom: „eminens ex omnibus”. Mintha látnám. Pataki bizonyítvány?
– Igenis.
– Volt ott?
Kálmán szörnyű sértett arcot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind őrá nézve.
Korcza kinevette a neheztelésével.
– Jól van, jól, domine frater (ez már nem „audiat”), nem kell mindjárt megapprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megapprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult, akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, ameddig tetszik; a haját szépen felfrizíroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután elmenni biliárdozni; este teátrumba vagy a Nagy Gárdistához, lesz külön szoba, külön kapukulcs; csakhogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészároslegényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett. A nagymama küld, amennyi kell. Aztán ha megkíván valami írásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig meg találja unni, csak adja oda az „audiat”-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdúm fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne itassa mindennap.
Kálmán hagyta ezt a szép instrukciót mind a fejére kiönteni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principális furcsa szokásait.
Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.
Először is ő volt legelső felkelni a háznál, s mire a hajdú felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az íróasztalnál, és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.
Élvezte az egyedüllételt.
Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.
A második aztán az, mikor saját kenyere van.
Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, ami után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertre néző ablakkal; ahol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem becézi, ahol átadhatja magát annak a gyönyörnek, amit gazdag kedélyeknek az egyedüllét nyújt.
Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátramehet kis szobájába, bezárkózhatik, előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket, elolvashatja őket fennhangon, deklamálhat, lelkesülhet, könnyezhetik: senki sem látja meg. Írhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas pátosz hangján; kacaghat a humoros helyzeteknél: nem leskelődik utána senki, aki azt kérdené: megbolondultál-e?
Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, fantasztikus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, írásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harcolt volna azelőtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!
Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!
Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalomnak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre, s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, amiknek a vége rendesen az, hogy egy se kap semmit. Vannak azután megint másforma perek, amikben mind a két paraszt kap valamit: mogyorót – a fáját.
Az ilyen pereket nemigen szerette Kálmán, mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat, ami nem az ő kedélyéhez való mulatság volt.
Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már hazamegy, s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor éppen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott olyan jól fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hagy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, aki egy olyan gyönyörű teremtés, aminőt még sohasem látott; aztán mindennap a tiszttartónál