Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betű szerint kimondja magyarán, hogy „Rikkheli-e-u” – „Riseljő! Kisasszony, az isten áldja meg!”
Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: „Súgj már annak a huncfutnak jobban, mert mindjárt belereked!”
Meginti a kezdő debutírozót: „Tüzesebben, öcsém! Nagyobb energiával! El ne aludjál.”
Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no, most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!
Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból.
Mikor pedig operát adnak, a kedvenc áriát együtt énekli a szereplővel, s a szólóból duót, a kvartettből kvintettet improvizál.
Felvonások közben gyakran kiveszi a cigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt, s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.
És amellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcnak a parterre-en.
És mindez olyan jól illik neki.
Mindez nagy impertinencia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinencia is.
Egy nap pedig éppen mit cselekedett? Bocskai Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott, s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképpen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem tudta szerepét. Csupa hosszú monológokból állt a história. Akire a sor következett, odaplántálta magát a súgólyuk elé, s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásított szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját meg a nyílást, amelyen meg lehetne innen szökni. A színészek maguk is sültek-főttek zavarukban; Bányaváry úr belehúzta magát a keményített gallérjába (ő német vitézt játszott), hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:
– Ugyan, édes direktor úr, hagyják abba azt az unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni? Inkább énekeljék el szépen Cserni Gyurkát, aztán eresszenek bennünket haza!
Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az indítványnak, a színészeknek is megjött a kedvük, félrelökték Bocskai Istvánt, elővették Cserni Gyurkát, az már kedvence volt a közönségnek, s jól mulatott minden ember.
Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.
Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának színházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek hazai. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek; ámbár kíséretükre velük volt nemcsak Béni bácsi, hanem Böske is, aki többet számít:
A tehenésné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.
Elmúlt éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt, s nagy későn, egy óra felé került haza a színházlátogató nép.
Hát az történt a színházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.
Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.
– No, direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!
No, még ez nem történt meg, amióta a színházat feltalálták, hogy egy egész színművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti díjért, ami egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulás útját Bálvándy azzal, hogy „nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entrée-t, s nekünk játsszák el a darabot még egyszer”.
S azzal nekiindult, a kalapjába összeszedni a másodszori beléptidíjat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett, s akkor aztán a színészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.
Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, akiknek a vacsorájuk mind kárba ment ezalatt.
Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.
A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.
Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rosszkedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.
Kálmán még a philosophiae professorától hallotta ezt a hármas aranymondást: „1. soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne bírj.”
Tartotta magát hozzá.
Ilyenkor még Cilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos, „sicc innen!” kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.
Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapcagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott azáltal leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégiscsak ki-kitört belőle az elfojthatatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyot pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.
– Hát te mit röhögsz! – rivallt rá a nagyasszony.
Béni bácsi képe már akkor komoly volt.
– Nem én, édesz mama, nem nevetek, cak a köhögész jött rám.
De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a visszafojtott mulatságtól.
– Mit nevetsz megint?
– Nem én, édesz mama, cak a pecenyét fújom.
– Hiszen most is hideg!
Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól, s otthagyta a vacsorát, azt mondta, lefekszik. Cilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.
Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagy hamar az ebédlőből eltűnni, s míg Kálmán leült az asztalhoz, a Tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött, s letette magát az ágyba.
De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, amint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezdett torkaszakadtából kacagni. Úgy kacagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbújtak a fejében, s a könnyei csorogtak végig az orcáján, az oldalait fogta a tenyereivel.
Kálmán már csak végigvárta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad, s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.
– Ugyan, Béni bácsi, mi volt az a jó, amitől olyan derült kedve szottyant?
Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.
– Jaj,