– Hja, kedves nagyuram, Tóth uram! – mondta Korcza úr. – Ez nehéz állapot lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahhoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg búzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…
– Még processzió is! – szörnyedt el Tóth uram.
– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan; a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry-uradalom? Négynapi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a grófnak!
– Hát hisz arra való ez a harmincegyedik ezres! – szólt hunyorogva Tóth uram. – Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kívül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már énnekem az a nyelves asszony.
– No, jól van. Én megpróbálom – mondta Korcza úr fontoskodó képpel. – De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog; nem ígérhetek semmi bizonyosat.
– No, csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.
– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is, domine frater Kálmán, fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban, s Tóth uram írja alá. Én pedig megírom a nyugtatványt erről a kis pénzről.
Ez volt tehát az a „kis pénz”, amit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.
Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.
Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odábbállt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, aminek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az íróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.
Akkor aztán szaladt a félbehagyott információt folytatni.
Amint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, ami szemét megszúrta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyű, amilyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági díjt a patvarista számára.
Kálmán felbontá, mi az. Egy kétgarasos volt.
Hogy felugrott a helyéből mérgesen!
Hiszen az is nagy bosszúság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy kétgarasost! Egy vastag veres rézpénzt!
Hogy nem ütheti a hátához!
Tréfálni akart a gazdag paraszt, vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos karakterét?
Ez már mégis nagy bosszúság!
Most már hova szaladjon utána?
Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a kétgarasos.
Amint efölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.
– Szabad!
A kopogtatás ismétlődik.
– Szabad már!
Meg újra kopogtatnak.
– Ejnye, ki az már?
Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, aki nem tud bejönni? Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hétgallérú köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette, és a kezében tartja. Kopasz fejének haja szálai hátulról előrehúzva takargatják mostohául a deficitet. Arcának soványsága azt látszik hirdetni, hogy íme egy ember, aki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyírva, s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.
Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással mondja:
– Alázatos szegény szolgája az úrnak.
Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentúl minden kopott külsejű látogatóval a legnyájasabban bánjék, s annálfogva még annál is szerényebben viszonozza:
– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?
A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmesen:
– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális úrhoz?
Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben:
– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.
A szerény látogató erre valódi ínséges szupplikáló hangon könyörge:
– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?
– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal.
A kis kopott ember azalatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.
– Egyébiránt mit kíván uraságod a principálisomtól? – kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.
A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát s két tenyerét egymás fölött simogatva nyögé ki:
– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.
No, biz ezt Kálmán is hamarább kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, akik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába; először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s akiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egypár krajcárral, ahogy éppen kedvében találják.
Nosza eszébe jutott az elkárhozott kétgarasos.
Menten sietett az íróasztalához, s aztán nagylelkű pártfogói arccal jött vissza az öreg úrhoz.
No, hát itt van egy kis pénz, öreg