A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ott vesz Ráadó, hát bizony még a kinozta meg az ő kedves lyányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt hogy akárhogy mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, mig a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig – hiába volt az eskü – nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.
Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából – mert nem csak egy országa volt – hogy menjen csak hamar, ott az ellenség, pusztitja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bizza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Mig készült a háborúba, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, mig oda lesz, igérte is az asszony szájjal, hej pedig de mást forgatott az eszében. „Menj el csak, majd tudom én mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre.“
Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.
Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni a felesége az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb – legkinosabb halál a világon, hogy avval végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsajra való: „Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással.“
El is készittetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is tüzhöz tetette, csak a volt hátra hogy felforrjon.
De a jó isten nem engedte hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög czimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd, – a kire az olaj forralása volt bizva – hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hivatta Ráadót, elmondott neki mindent:
– Hanem most már, lelkem Rázadó nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?
– Azon nem volna mit aggódni – felelt rá Ráadó –; elmegyünk az apám országába, ugy sincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogul élünk, mig meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?
– Biz azt magam se tudom – mondja Anyicska – hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy földalatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.
Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kivűl voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskánál semmi mestersége.
Alig mentek el, elkészűlt a forró olaj fürdő. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:
– Anyicska lyányom gyere ki!
Felelt helyette az egyik nyál:
– Mindjárt megyek édes anyám, csak hadd keljek föl.
Vártak – vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a királyné.
– Gyere ki már Anyicska lyányom, ne várass magadra!
Megint felelt helyette a második nyál:
– Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.
Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer a királyné:
– Gyere csak hamar Anyicska lyányom, adok valamit.
– Mindjárt megyek csak a hajam tűzöm még fel – felelt a harmadik nyál.
Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak kétszer-háromszor, de biz ott akár itélet napig kiabálhattak volna, nem szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs ott senki, csak három nyál az asztalon. Össze csapta a két kezét:
– No ezek most elszöktek a pokolra valók, hanem tudom merre mentek, majd visszahozom őket!
Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.
Anyicska ezalatt jó messze haladt Ráadóval, mentek mentek amint az isten tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:
– Jaj Ráadó lelkem, be ég a bal orczám, nézz hátra mit látsz?
– Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.
– No az az anyám, észrevette hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen s ilyen fiut meg lyányt, mondd hogy láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.
Alig hogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott termett a vén asszony. Kérdezi Ráadótól:
– Ugyan földi nem látott-e erre egy fiut meg egy lyányt?
– Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem akárki fiára, lányára? mit kérdi azt én tőlem?
A vén asszony még egyszer szélylyel nézett ottan körül, azután visszafordult. „Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol elbúva a várban.“ Haza ment, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A vén asszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett vágtatni a két gyermek után.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátuk megett hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:
– Jaj lelkem Ráadó, be ég a jobb orczám, nézz hátra, mit látsz?
– Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.
– No az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan akármint ijeszget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.
Alig szálltak le, alig változtak kölessé, meg pásztorrá, megint ott termett a vén asszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:
– Kedves fiam Ráadó, gyere ide, majd meglásd mit adok!
De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéböl, hiába volt minden csalogatás, a vén asszony hogy látta hogy igy nem boldogul, rá akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kigyóvá változott, de sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott mint egy karó. Feldühödött erre a vén asszony, neki esett