– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.
– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem.
– Nem adom addig szép Anyicskám, mig nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.
Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.
– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!
Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.
– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!
Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta ezt a vén királyné: „No várj vén bolond – gondolja magában – csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.“
A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.
Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén királyné az urának:
– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.
A király csendesítette volna, de az asszony se’ hallott, se’ látott, dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval, mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is el kezdett neki beszélni:
– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a mennyi.
Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt:
– Látod azt az erdőt fiam Raadó?
– Látom.
– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz!
Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg! mikor azt se tudja hogy kell hozzáfogni? Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta:
– Ne búsulj biz ezen egy cseppet se’ szívem Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.
Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfútta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska belefútt, az egész Tündérország meghallotta a hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfútta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.
– Mit parancsol felséges kisasszony? mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?
– Azt parancsolom hogy – látjátok-e amott azt erdőt?
– Látjuk! látjuk! hogy ne látnánk! – kiabáltak minden felől.
– No azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tisztabúzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, a milyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.
– Értjük értjük, megyünk, meglesz.
Alig mentek el, hallott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: „Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell.“ „Innen már el van hordva, ide avval az ekével“ hallott az ökör hajtás, amint szántottak. „Hi-hó, csálé Csákó, hajsz Lombár.“ Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak mondja Anyicska Ráadónak:
– Eredj ki már te is lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.
Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, oda hijja a feleségét.
– No nézd, mennyire ment a fiunk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.
– Látom ám! de nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal