– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn, amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.
Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak, nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt. A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’ akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a két fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.
Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég, köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’ tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, „de hej ha még egyszer visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.“
Azt mondja rá a gróf:
– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?
– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy visszaadta.
Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.
– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.
– Nem én nagyságos uram.
– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.
A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt, a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett, három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.
Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével boldogul élt mig meg nem halt.
A CZIGÁNY FIÚ
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta, mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.
Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni, elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.
Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy kan-disznót turkálni.
Elkezdi a czigányfiú:
– „Kan is dúr is“ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót diákul.
Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy: „Kan is dúr is“, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:
– „Kan is dúr is, ing is lóg is“ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már két sót tudok tudok diákul.
Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni. Elkezdte megint mondani:
– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is“ – a bizs a, na már három sót tudok diákul.
Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:
– „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is“ na isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se, bolond is volnék ha mennék.
Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat, czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról rángatta, hogy beszéljen már valamit, de ez nem szólt egyebet, csak azt a négy szót: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Elébe ment az öreg czigány is:
– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy: „Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.“ Az anyja is beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány asszony.
– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?
A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.
– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha, magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem, hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.
– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi rajkó.
– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.
– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?
Elvitte