Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.
RÁADÓ ÉS ANYICSKA
Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz esztendő óta.
Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot, a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza? hogy meg akarja tudni, mije van, „azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne maradjon semmi az összeirásból.“
Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek apját-anyját megölték.
De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.
Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással:
– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?
– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.
– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid nincs felírva, azt nekem adod.
– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.
Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett tánczolni.
– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három lyányom.
Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe – valahányszor a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.
Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már arról nem lehetett tenni.
Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyillal lőni, hadakozni. „Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk.“
Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.
Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király irt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség van rá.
Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé, – mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat kivántak neki, avval visszamentek haza.
Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák valahonnan: „Ráadó.“ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: „Ráadó lelkem gyere fel“; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát. Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:
– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?
– Látom.
– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb lyánynyá változik, megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből, felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.
Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.
Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér királykisasszony, leszállt,