Impresszum
Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.
© 2021 novum publishing
ISBN Könyv: 978-3-99107-594-3
ISBN e-book: 978-3-99107-595-0
Lektor: Sósné Karácsonyi Mária
Borítókép: Oksix | Dreamstime.com
Borítóterv, layout & szedés: novum publishing
Illusztráció: Farkas Annamária
A drámapedagógia lehetőségei
a személyiségfejlesztésben
Szociális készségek és attitűdök
A legnagyobb eredmények, amelyeket a drámapedagógia segítségével elérhetünk, a szociális nevelés terén mutatkoznak meg. Az együtt játszás már önmagában is segíti a közösséggé válást, amit csak erősíteni tudunk a tudatos játékválasztással.
Kapcsolatteremtés
– Kapcsolat a csoporttal
Adva van egy kiscsoportos korú gyermek, aki senkivel nem hajlandó kommunikálni, durván elhárít minden közeledést gyerektől, felnőttől egyaránt. Mit tehetünk ilyenkor?
Ne zaklassuk, de a játékkezdeményezéseket lehetőleg mellette vagy a közelében indítsuk! Látni fogjuk, hogy figyel, néha el is mosolyodik, ha azt hiszi, nem figyeljük. Ezután helyezkedjünk úgy, hogy „véletlenül” ő is bekerüljön a játéktérbe. Kínáljuk neki is oda a körbejáró tárgyat. Elsőre talán nem fogadja el, de belül nagyon vív önmagával, és pár nap múlva már nem tiltakozik. Az egyéni közeledést még elutasítja, a csoportét eltűri. (Ne felejtsük el, hogy új munkahelyen a felnőtt is előbb alakít ki egy felületes kapcsolatot a közösséggel, barátságokat csak később köt.) Ha bemegyek egy idegen gyerekcsoportba, egy jó közös játékkal előbb elfogadtatom magam, mintha mindenkivel egyénileg próbálnék ismerkedni. A fenti kiscsoportosnak is könnyebb, ha előbb a csoporthoz tartozást tapasztalja meg. Még meglapulhat személytelenül, de már közöttünk van. Egy játék után, amiben ha némán is, de részt vett, már nem fog annyira idegennek látni minket.
– Páros kapcsolatok
Ha a csoportot már elfogadja, kezdhetjük terelni a páros kapcsolatok felé a megfelelő játékokkal. Pl. séta a térben, jelre párosával beállni egy karikába. A mi kis félszegünk (vagy durván tiltakozónk) drukkolni fog, hogy álljon már be mellé is valaki. Még most is személytelen maradhat, de már ott vannak ketten egy karikában, és ez valamiféle összetartozást jelent.
A következő lépés az érintés. Itt már nem egy karikában állnak kettesével, hanem kézfogással alakítanak párt. Ez már nagy előrelépést jelent a gyermekünk esetében. Már be fog állni a körjátékokba, nem idegenkedik az érintéstől. És lassan – ő maga sem veszi észre – része lesz a közösségnek. A többiek nem a félrehúzódó duzzogót fogják benne látni, hanem a játszótársat, és ő sem kívülállóként szemléli a csoportot.
Fegyelem, önfegyelem
Aki csak rövid ideje alkalmazza a drámajátékot egy gyerekcsoportban, az is megfigyelheti a játék önszabályozó erejét. Ahhoz, hogy egy játékot jól végig tudjunk játszani, fegyelem szükséges – épp ezért nagyon alkalmasak a játékok a magatartásproblémák kezelésére is. A legszebb az egészben, hogy a szükséges fegyelmet nem mi csikarjuk ki a gyerekekből, hanem a játék hordozza magában. Nézzük meg ezt egy konkrét példán keresztül!
A Cipőcserés játéknál az elcserélt cipőket kell a „keresőnek” visszatenni tulajdonosaik elé. A gyerekek ülnek a székükön, és nem adhatnak semmilyen visszajelzést a keresőnek – nem nevetnek, nem szólnak, hogy másvalaki cipőjét kapták – pókerarccal várják ki a játék végét, amikor a kereső majd megkérdezi, hogy mindenki visszakapta-e a cipőjét.
Gondoljunk bele, mekkora önfegyelem kell ehhez a játékhoz! De mert a gyerekek fejben együtt dolgoznak a keresővel – ők is folyamatosan nyomon követik a cipők helyzetét –, nem érnek rá mocorogni, beszélgetni. A játék során olyan csend van a teremben, amit szántszándékkal is nehéz elérni egy 25 fős csoportban.
A játék bevezetésénél még lehetnek segítő szándékú gesztusok, de a kereső szerepében mindenki megtapasztalja, hogy a jelzésekkel beavatkoznak az ő feladatába, és a sikerélmény is kisebb, ha nem ő oldotta meg egyedül. Ez pedig elég ahhoz, hogy a későbbiekben ő se rontsa el a társai játékát.
Minden játék fegyelmez, nem csak az ilyen csendet igénylő, ülős játékok. Ha bemegyek egy teljesen felbolydult gyerekcsoportba, fejemre kötök egy kendőt, kezembe fogok egy seprűt és boszorkányhangon megszólalok, azonnal felfigyel minden gyerek, vagy játékot sejtve odajönnek hozzám. Ha ezután megkergetem őket a seprűmmel, úgy fog tűnni, hogy még nagyobb felbolydulást csináltam, pedig csak kieresztik a gőzt. A hangok már az izgalom és öröm hangjai, nem a céltalan kiabálásé, civakodásé.
Egy ilyen alkalommal az új felmosó mopot kaptam fel. A nyelére állítottam, így a „haja” ráborult a kiszélesedő nyakrészre, és így egészen emberi formát öltött. A beszélő mop nagyon barátságos volt, mindenkit meg akart ölelgetni, amitől ugyanúgy menekültek, mint a boszorkánytól.
Ilyen energialevezető játék a Zoknicsata is, amit azért neveztünk el így, mert csak cipő nélkül játszható. A játék egyszerű: egy behatárolt téren (szőnyeg) küzd két fél, hogy ki tud rálépni a másik lábára.
Hogy mi a fegyelmező egy ilyen harci játékban? A szabályok. Hogy a kezüket nem használhatják, tehát nem lökdösődhetnek; hogy csak lábujjal szabad rálépni az ellenfél lábujjára, tehát nem döngölhetik be sarokkal a földbe, nem ugorhatnak rá a másik lábára. Tudatosítom bennük, hogy úgy kell találatot elérni, hogy közben nagyon vigyáznak a társunkra, véletlenül sem okozhatnak fájdalmat egymásnak. Gyakran hívom ki egy mérkőzésre a nagyon vad vagy felpörgött gyerekeket. Ezt nagy örömmel veszik, mert velem mindig jobban szeretnek vívni, mint egy társukkal, én pedig kontrollálni tudom őket.
Másik kedvelt erőfitogtató játék az „Emeljük fel!” (Kaposi L.) Ilyenkor egy fekvő helyzetű gyereket emelünk a magasba. A vállánál én tartom, ketten tartják a két lábát, 2–2 gyerek (vagy több) kétoldalt emeli a törzset. (Ha letesszük, szabály, hogy először a lábat helyezik a földre, aztán a törzset és végül a vállat.)
A játék azt mutatja meg egy hősködőnek, hogy lehet ő nagyon erős, de vannak helyzetek, ahol egyedül nem, csak a többiekkel együtt boldogul.
Ha már kellően óvatosnak látom őket, nélkülem is emelhetnek, de kizárólag akkor, ha felügyelem a műveletet. De volt olyan csoportom, akik engem, majd a dadusnénit is felemelték – igaz, akkor legalább tizennégyen felsorakoztak a két oldalon az emeléshez, és csak 30–40 cm magasságot engedtem.
Egy egyszerű hétköznap reggel. Két asztalon még kint van a reggeli, a többiek játszanak. Jobbra látható az „Improvizáció” c. résznél említett buborékfólia szőnyeg (amin jó ugrálni); a háttérben egy beomlott sátor, aminek a tulajdonosa talán reggelizik; elöl pedig egy fóliazsákban húzzák egymást a parkettán (máskor egy kisebb pléden utaznak).
Merjünk „rendetlenkedni”! Tévedés azt hinni, hogy az ilyen rohangálós játékkal csak túlpörgetjük a gyerekeket – épp ellenkezőleg: lenyugtatjuk őket. A rossz feszültséget kellemes izgalommal cseréljük fel. Amikor nagyon „rendetlen” egy gyerekcsoport, az azt jelzi, hogy felborult a