Sam felállt, és – akárcsak a többiek – döbbenten bámult. Igazán meglepődött. Hogyan tudott a kicsi nővére földre vinni egy ilyen hatalmas fickót, és olyan gyorsan – fogalma sem volt.
– Kérj bocsánatot – mordult Caitlin Jimbóra.
Még a saját hangja is megdöbbentette. Egészen a torka mélyéről szólt. Mintha egy állat mondta volt.
– Sajnálom. Sajnálom, sajnálom! – kiabálta Jim nyöszörögve.
Caitlin el akarta engedni, hogy hadd menjen, legyen túl rajta, de egy része nem tudta megtenni. A harag túl hirtelen lett úrrá rajta, és túl erős volt. Egyszerűen nem tudta elengedni. Még mindig forrt benne a düh. Meg akarta ölni ezt a fiút. Ez már túl volt a józan ész határán, de mégis meg akarta tenni.
– Caitlin!? – kiáltott rá Sam. A lány hallotta a félelmet a hangjában. – Kérlek!
De Caitlin nem tudta elengedni. Tényleg meg akarta ölni a fiút.
Abban a pillanatban egy vicsorgást hallott, és a szeme sarkából látta a kutyát. A rottweiler már a levegőben volt, és a fogaival Caitlin nyakát vette célba.
Caitlin azonnal reagált. Elengedte Jimbót, és egy mozdulattal elkapta a kutyát a levegőben. Alányúlt, megragadta ez ebet a hasánál, és továbblendítette.
A kutya olyan erővel repült a levegőben, hogy átszállt az egész pajtán. A kutya üvöltése a deszkák törésének hangjával keveredett, ahogy a pajta falát áttörve kirepült az udvarra.
A helyiségben mindenki Caitlinre bámult. Nem tudták feldolgozni azt, aminek épp az imént voltak a szemtanúi. Ez nyilvánvalóan túl volt minden emberi erő és gyorsaság felett, és nem találtak rá magyarázatot. Mindannyian ott álltak, és a szájukat tátva bámultak.
Caitlinen eluralkodtak az érzelmek. A harag. A szomorúság. Nem tudta, mit érez, és többé már önmagában sem bízott. Nem tudott beszélni. Ki kellett jutnia onnan. Tudta, hogy Sam nem fog vele tartani. Ő most már más ember volt.
És ő úgyszintén.
Harmadik fejezet
Caitlin és Caleb lassan sétált a folyó partján. A Hudson ezen oldala elhanyagolt volt, tele elhagyott gyárakkal és üzemanyag tárolókkal, amiket már nem használtak. Minden lepusztult, de legalább békés volt. A folyón hatalmas jégdarabok úsztak lefelé, amelyek lassan szétváltak a márciusi napon. A finom repedések zaja megtöltötte a levegőt. Olyan furcsa módon tükrözték vissza a fényt, hogy túlviláginak tűntek amint a lassú pára felemelkedett a víz felszínéről. Caitlinnek kedve lett volna lesétálni egy ilyen hatalmas jégtáblára, és hagyni, hogy elvigye bárhová, amerre tartott.
Csendben sétáltak, mindketten a saját világukba voltak elmerülve. Caitlin zavarban volt, hogy olyan szembetűnő módon adta ki a dühét Caleb előtt. Szégyellte, hogy olyan erőszakos volt, és nem tudta irányítani a cselekedeteit.
Az öccse miatt is szégyenkezett, hogy úgy viselkedett, és olyan csibészekkel lógott. Ő még soha nem látta így viselkedni ez előtt. Zavarban volt, hogy Calebet kitette ennek. Aligha jó út, hogy megismerkedjen a családjával. A legrosszabbat gondolhatja róla. Ez bántotta őt, jobban, mint bármi.
És ami a legrosszabb, nem tudta merre induljanak el innen. Sam volt a legjobb reményt arra, hogy megtalálják az apját. Nem volt más ötlete. Ha lett volna, már saját maga megtalálta volna, évekkel ezelőtt. Nem tudta, mit mondhatna Calebnek. Vajon most elhagyja? Hát persze. Neki már semmi haszna nem volt, és Calebnek meg kell találnia a kardot. Miért tenné, hogy mégis vele marad?
Ahogy csendben sétáltak, úgy érezte egyre idegesebb lesz, amint arra gondol, hogy Caleb csak a megfelelő időt várja, hogy a szavait megválogatva elmondja neki, hogy el kell mennie. Mint mindenki más az életében.
– Nagyon sajnálom – mondta végül, halkan –, ahogy ott viselkedtem. Sajnálom, hogy elvesztettem az irányítást.
– Ne sajnáld. Semmi rosszat nem tettél. Még tanulod. És te nagyon erős vagy.
– És azt is sajnálom, hogy a bátyám így viselkedett.
Caleb elmosolyodott.
– Ha van valami, amit megtanultam az évszázadok során, azt, hogy nem tudod irányítani a családodat.
Csendben folytatták az útjukat. Caleb a folyót nézte.
– Na és? – kérdezte a lány végül. – Most mi lesz?
A férfi megállt, és ránézett.
– El fogsz menni? – kérdezte bizonytalanul Caitlin.
Caleb a gondolataiba mélyedt.
– El tudsz képzelni bármely más helyet, ahol az apád lehet? Bárki mást, aki ismerte őt? Akármit?
Caitlin már megpróbálta. Semmit nem talált. Abszolút semmit. Megrázta a fejét.
– Kell, hogy legyen valami – mondta határozottan. – Gondolkozz erősebben. Az emlékeidben. Nincs valamilyen emléked?
Caitlin erősen gondolkodott. Becsukta a szemét, és tényleg kényszerítette magát, hogy emlékezzen. Már olyan sokszor tette fel magának ugyanezt a kérdést. Olyan sokszor látta az apját az álmaiban, hogy már nem tudta megmondani mi az álom, és mi a valóság. El tudta mondani, hol látta őt álomról álomra. Mindig ugyanazt az álmot látta. Rohan egy mezőn, az apja ott van a távolban, és ahogy közeledik, az apja mind távolabbra kerül. De ezek csak álmok voltak.
Voltak a villanások, emlékek, amikor fiatal gyermek volt, és valahova elment vele. Valamikor nyáron. Emlékezett az óceánra. És ahogy a víz egyre melegebb lett. De tényleg, nem volt biztos benne, hogy valójában megtörtént. Az emlékek egyre jobban elmosódtak. És nem emlékezett pontosan, hol volt ez a partszakasz.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Bárcsak lenne valamim. Ha nem a te kedvedért, legalább az enyémért. Csakhogy fogalmam sincs, hol van. És fogalmam sincs, hogyan keressem meg őt.
Caleb a folyó felé fordult, és nagyot sóhajtott. Kinézett a jégre, és a szeme színe ismét megváltozott, ezúttal tengerszürke lett.
Caitlin érezte, hogy közeleg az idő. Bármelyik pillanatban felé fordulhat, hogy közölje a hírt. Ő most elmegy. Már semmi hasznát nem veszi neki.
Már majdnem kitalált valamit, néhány hazugságot az apjáról, néhány nyomot, csakhogy vele maradjon. De tudta, hogy ezt nem teheti meg vele.
Sírni volt kedve.
– Nem értem – mondta Caleb halkan, még mindig a folyót nézve. – Biztos voltam benne, hogy te vagy az Egyetlen.
Belebámult a csendbe. Mintha órák teltek volna el a lány szemében, miközben várt.
– És van még valami, amit nem értek – mondta végül, majd megfordult, és Caitlinre nézett. A hatalmas szeme hipnotizáló volt. – Érzek valamit, amikor körülötted vagyok. De minden homályos. Másokkal, én mindig láttam az életet, amit megosztottunk egymással, minden alkalommal, amikor az útjaink keresztezték egymást, minden inkarnációban. De veled … ez ködbe vész. Semmit sem látok. Ez soha nem történt még velem ezelőtt. Olyan, mintha … valami akadályozná a látásomat.
– Talán nekünk soha nem volt – válaszolta Caitlin.
Caleb megrázta a fejét.
– Azt látnám. Veled sehogyan sem látom. Még a kettőnk jövőjét sem