Caleb klánja. A népe. Annyira más. De vámpírok, úgyhogy mindegy. Területi törekvések. Féltékenység. Gyanúsítás. Kivetettek engemet maguk közül, és Calebnek sem adtak sok választási lehetőséget.
De ő döntött. Mindennek ellenére engem választott. Aztán újra megmentett. Mindent kockára tett értem. Ezért kedvelem őt. Jobban, mint azt valaha is gondolná.
Viszonoznom kell neki a segítséget. Azt hiszi, én vagyok az Egyetlen, valamiféle vámpír messiás, vagy micsoda. Meg van róla győződve, hogy én fogom őt elvezetni valamilyen elveszett kardhoz, ami megállítja a vámpírháborút, és mindenkit megment. Én, személy szerint nem hiszem. A saját népe sem hiszi el. De tudom, hogy csak ennyije maradt, és most ez jelenti a világot a számára. Mindent kockára tett értem, ezért az a legkevesebb, hogy megteszem, amit csak lehet. Számomra ez még csak nem is a kardról szól. Csak nem akarom, hogy elmenni lássam.
Így hát megteszem, amit csak tudok. Egyébként, mindig is meg akartam találni az apámat. Tudni akarom, hogy ki is ő valójában. Ki vagyok én valójában. Még ha tényleg félig vámpír, félig ember, vagy akármi is vagyok. Szükségem van a válaszokra. Ha mást nem is, de azt tudnom kell, hogy mivé válok…
*
– Caitlin?
Kábultan nézett fel Calebre, aki a kezét gyengéden a lány vállára helyezve állt felette. Mosolygott.
– Azt hiszem, elaludtál – mondta.
Caitlin körülnézett, majd látva a nyitott naplóját az ölében, gyorsan összecsapta azt. Érezte, hogy elpirul. Remélte, hogy Caleb nem olvasott bele a naplójába. Főleg, hogy nem olvasott a vele kapcsolatos érzéseiről.
Felült, és megdörgölte a szemét. Még mindig éjszaka volt, és a tűz még égett, bár leginkább már csak parázslott. Caleb szintén csak most ébredhetett fel. Azon tűnődött, hogy milyen sokáig aludhatott.
– Sajnálom – mondta. – Már napok óta nem aludtam.
Caleb újra elmosolyodott. Odament a tűzhöz, és rádobott még néhány fát. A hasábok ropogtak és sziszegtek, ahogy a tűz feléledt. Caitlin érezte, ahogy a meleg újra eléri a lábát.
Ahogy Caleb ott állt a tüzet bámulva, mosolya lassan elhalványult, mintha elveszne a gondolataiban. Miközben belenézett a lángokba, az arcát megvilágította a meleg fény, amitől még vonzóbb volt. Nagy, világosbarna szeme tágra nyílt, és ahogy a lány nézte, a szeme színe világoszöldre változott.
Caitlin kihúzta magát ültében. Megint kortyolt a vörösborból, s az ital jólesően felmelegítette. Jó ideje nem evett, ezért az alkohol egyből a fejébe szállt. Látta, hogy a másik műanyag pohár is ott van, és eszébe jutott a jó modor.
– Önthetek egy kicsit? – kérdezte. – Vagyis, úgy értem, nem tudom, iszol-e… – tette hozzá egy kicsit idegesen.
Caleb nevetett.
– Igen, a vámpírok is isznak bort – mondta mosolyogva, és odament megfogni a poharat, amíg a lány töltött bele.
Caitlin meglepődött. Nem a szavaktól, hanem a nevetéstől. Lágy volt, elegáns, és simán beleolvadt a szobába. Mint minden más, ez is titokzatos volt körülötte.
Miközben a poharat a szájához emelte, a férfi szemébe nézett, remélve, hogy a férfi is belenéz az ő szemébe.
Úgy tett.
Aztán mindketten egyszerre fordították el tekintetüket. Caitlin érezte, hogy szíve gyorsabban ver.
Caleb visszament a helyére, a szénabálára, hátradőlt, és a lányt nézte. Most úgy tűnt, hogy ő tanulmányozza őt. A lány ettől feszélyezve érezte magát.
Önkéntelenül is végigszaladt a keze a ruháján, és azt kívánta, bárcsak volna rajta valami csinosabb holmi. Az elméje száguldott, megpróbálta felidézni, mi az, amit felvett. Valahol útközben – már nem tudott visszaemlékezni, hogy hol – megálltak egy-egy rövid ideig néhány városban, és valahol bement az egyetlen boltba – az Üdvhadsereg boltjába –, ami nyitva volt, és talált egy váltás ruhát.
Rémülten nézett le a ruhájára, és alig ismerte fel önmagát. Egy szakadt, kopott farmert viselt, egy számára is túl nagy cipőt, és egy pulóvert a póló felett. Ezen felül, van egy borsólila kabátja, amiről egy gomb hiányzik, és szintén túl nagy rajta. De legalább meleg. És most éppen erre volt szüksége.
Egy kicsit szégyellte a ruháját. Miért kell, hogy Caleb így lássa? Ilyen az ő szerencséje; első alkalommal találkozik egy férfivel, akit igazán kedvel, és még csak esélye sincs, hogy rendbe szedje magát. Nem volt fürdőhelyiség a pajtában, és még ha lett volna is, még smink sem volt nála. Zavarában elfordította róla a tekintetét.
– Sokáig aludtam? – kérdezte Caitlin.
– Nem hiszem. Magamtól ébredtem fel – mondta Caleb hátradőlve, kezét átfuttatva a haján. – Én korán táplálkoztam ma este. Ez kifogott rajtam.
Caitlin a férfire nézett.
– Magyarázd el nekem – kérte.
A férfi kérdőn nézett rá.
– A táplálkozást – tette hozzá a lány. – Mint például, hogyan működik? Te … embereket ölsz?
– Nem, soha – mondta.
A helyiségre csend borult, ahogy Caleb összeszedte a gondolatait.
– Mint minden a vámpírfajban, ez is bonyolult – mondta. – Attól függ, hogy milyen típusú vámpír vagy, és melyik klánba tartozol. Az esetemben, én csak állatokból táplálkozom. Szarvasból, többnyire. Ezek túlnépesedett állatok, és egyébként is, az emberek szintén vadásznak rájuk, még csak nem is az evés miatt.
Az arckifejezése komorrá változott.
– De más klánok nem ilyen kegyesek. Ők embereken élnek. Általában nemkívánatosakon.
– Nemkívánatos embereken?
– Hajléktalanok, elhagyatottak, prostituáltak … azok, akiket nem vesznek észre, ha eltűnnek. Így ment ez mindig is. Nem akarják felhívni a figyelmet a fajra.
Ezért tartjuk úgy, hogy a klánom – az én vámpírfajtám – egy tiszta vérű, míg más fajták tisztátalanok. Amiből táplálkozol … annak az energiája jár át téged.
Caitlin csak ült, és gondolkodott.
– És mi van velem? – kérdezte.
Caleb értetlenül nézett rá.
– Miért akarok néha táplálkozni, máskor pedig nem?
A férfi összevonta szemöldökét.
– Nem tudom biztosan. Számodra más a helyzet. Te egy félvér vagy. Ez egy nagyon ritka dolog… Csak azt tudom, hogy most jött el a te időd. Mások, egyik napról a másikra változnak át. Számodra ez egy folyamat. Időbe telhet, hogy elrendeződjön benned, hogy átmenj azokon a változásokon, amiken át kell esned.
Caitlin visszagondolt, és eszébe jutott az éhségérzete, ahogyan az úrrá lett rajta a semmiből. Hogy nem tudott semmi másra sem gondolni, csak a táplálkozásra. Szörnyű volt. Félt, hogy újra megtörténik.
– De honnan tudhatom, hogy mikor fog újra megtörténni?
Caleb ránézett.
–