A férfira nézett.
– Megtanítasz engem? – kérdezte őt reménykedve.
– A táplálkozás szent dolog a mi fajunkban. Ez mindig egyedül történik – mondta halkan és bocsánatkérően. – Kivéve…
Elhallgatott.
– Kivéve? – kérdezte Caitlin.
– A házassági szertartást. Ami összeköti a férjet és a feleséget.
A férfi félrefordult, és a lány látta, hogy arckifejezése megváltozik. Érezte amint a vér az arcába tolult, és hirtelen nagyon melege lett.
Nem faggatta tovább. Most nem volt éhségérzete, és tudta mit kell tennie, ha rátör. Remélte, hogy akkor majd mellette lesz.
Különben is, valahol mélyen, nem is igazán érdekelte a táplálkozás, sem a vámpírok, sem a kard, egyáltalán semmi. Valójában csak róla akart tudni. Vagyis, hogy igazából, hogyan is érez iránta. Olyan sok mindent akart tőle megkérdezni. Miért tettél mindent kockára értem? Csak azért, hogy megtaláld a kardot? Vagy valami másért? Ha megtaláltad a kardod, akkor is velem maradsz? Annak ellenére, hogy a kapcsolat tiltott az emberrel, mégis átlépnéd a határt miattam?
De félt feltenni ezeket a kérdéseket. Ezért inkább, csak annyit mondott:
– Remélem, megtaláljuk a kardod.
Béna, gondolta magáról. Ez volt a legtöbb? Nem tudnád végre venni a bátorságot, és kimondani azt, amire gondolsz?
De a férfi energiája túl erős volt, és amikor ő körülötte volt, megnehezítette, hogy tisztán gondolkodjon.
– Ahogy én is – felelte. – Ez nem egy átlagos fegyver. Ez egy, a fajtánk által évszázadok óta áhított tárgy. Úgy hírlik, hogy ez a török kard a legnemesebb példány, amit valaha készítettek egy olyan fémből, ami megöl minden vámpírt. Ezzel, mi legyőzhetetlenek lennénk. Nélküle…
Elhallgatott, láthatóan már a következmények elhangzásától is tartott.
Caitlin azt kívánta, bárcsak itt lenne Sam, és segítene elvezetni őket az apjához. Újra végigtekintett a pajtán, de semmilyen friss nyomát sem látta az öccsének. Megint azt kívánta, hogy bárcsak ne vesztette volna el a telefonját az úton. Sokkal könnyebbé tenné az életét.
– Sam mindig itt lógott – mondta. – Biztos voltam benne, hogy itt lesz. Tudom, hogy visszajött ebbe a városba – ebben biztos vagyok. Sehova máshova nem menne. Holnap majd elmegyünk az iskolába, és beszélek a barátaimmal. Akkor majd kiderül.
Caleb bólintott.
– Azt hiszed, tudja, hol az apád? – kérdezte.
– Én … nem tudom – felelte. – De tudom, hogy ő sokkal többet tud róla, mint én. Örökké megpróbálta megtalálni őt. Ha bárki tud valamit, akkor ő, az.
Caitlin visszagondolt azokra az időkre, amikor Sam mindig kereste az apját; mutatta az új nyomokat, majd rendre csalódott bennük. Egész éjszakákon át a lány ágyának szélén üldögélt. A vágya, hogy megtalálja az apjukat olyan elsöprő volt, mintha egy élő dolog lett volna a bensőjében. A lány is érezte ezt, de nem annyira, mint ő. Bizonyos szempontból, Sam csalódottságát nehezebb volt végignéznie.
Caitlin az elcseszett gyermekkorukra gondolt, hogy mi mindent elmulasztottak, és hirtelen elöntötték az érzések. Egy könnycsepp formálódott a szeme sarkában, de zavarában gyorsan letörölte, remélve, hogy Caleb nem látta.
Pedig látta. Már régóta őt figyelte.
A férfi lassan felkelt, és leült mellé. Olyan közel volt, hogy szinte érezte az energiáját. Erőteljes volt. A szíve hevesebben kezdett el verni.
Caleb gyengéden átfuttatta az ujjait a lány haján, helyreigazítván néhány kósza tincset a homlokán. Aztán végigsimította kezét a szeme sarkán, majd le az arcán.
Caitlin a padlót bámulta, mintha a deszkák repedéseit vizsgálná, pedig csak félt a férfi szemébe nézni. Érezte az ő átható tekintetét.
– Ne aggódj – mondta Caleb, és a lágy, mély hangja egyszeriben teljesen megnyugtatta a lányt. – Meg fogjuk találni az apád. Együtt megtaláljuk.
De nem ez volt az, amiért aggódott. Miatta aggódott. Caleb miatt. Hogy mikor hagyja el őt.
Ha szembefordult volna vele, most azon gondolkodna, hogy vajon megcsókolja-e őt. Majd’ meghalt, hogy érezze az ajkai érintését.
De félt odafordítani a fejét.
Mintha órák teltek volna el mire összeszedte a bátorságát, hogy odaforduljon.
De addigra Caleb már elfordult. Hátával a szénabálának támaszkodva, a tűz fényével megvilágítva, szelíd mosollyal az arcán aludt el.
Caitlin közelebb csúszott hozzá és hátradőlt, a feje csak centikre volt Caleb vállától. Csaknem összeértek.
És ez majdnem elég volt neki.
Második fejezet
Caitlin elhúzta a pajta ajtaját, és hunyorogva nézett a hó borította világra. Hirtelen erős fájdalmat érzett a szemében, ahogy a fehér napfény visszatükröződött mindenről. A kezét a szeme elé kellett tennie, úgy elviselhetőbb volt.
Caleb kilépett mellé, miután befejezte a saját kezének és nyakának eltakarását egy vékony, átlátszó anyaggal. Olyan volt, mint a celofán, de mintha beleolvadt volna a bőrébe, ahogy magára tekerte az anyagot. Meg sem tudta mondani, hogy rajta van.
– Mi ez?
– Bőrtakaró fólia – mondta, és lefelé nézett, amint gondosan újra és újra betakarta a karját és a vállát. – Ez az, amit lehetővé teszi a számunkra, hogy kimenjünk a napfénybe. Ellenkező esetben a bőrünk megég. – Végigmérte a lányt. – Neked nem kell – még.
– Honnan tudod? – kérdezte.
– Hidd el – mondta vigyorogva. – Te is tudnád.
Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis doboz szemcseppet; hátradőlt, és tett néhány cseppet mindkét szemébe. Megfordult, és ránézett.
Bizonyára tudta, hogy fájlalta a szemét, mert finoman a lány homlokára tette a kezét.
– Dőlj hátra – mondta.
Caitlin hátradőlt.
– Most nyisd ki a szemed.
Amint kinyitotta, a férfi odahajolt, és belecseppentett mindkét szemébe.
Csípte, mint az őrült, ezért Caitlin lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.
– Aúúú – mondta a szemeit dörzsölgetve. – Ha haragszol rám, mondd csak meg. – Vigyorgott. – Sajnálom. Először éget, de aztán meg lehet szokni. Az érzékenységed néhány másodpercen belül eltűnik.
Caitlin pislogott, és a szemét dörzsölte. Mikor a szeme már jól volt, felnézett. Igaza volt: minden fájdalom eltűnt belőle.
– A legtöbbünk még mindig nem merészkedik ki napsütés idején, ha nem muszáj. Mindannyian gyengébbek vagyunk napközben. De néha, meg kell tennünk.
Ránézett