E házban, ezen ablakok megett volt neje, az egyetlen lény, ki őt e világon szereté, az egyetlen, kit magáénak nevezhetett, kinek nyájas szavánál a zsivány érzé, hogy kitaszítva az emberek köréből, üldözve a közhatalom, elítélve a törvények által, valamije még maradt, mitől őt e világ meg nem foszthatá, s mi által ez élethez s istenéhez kötve érzi magát; s Viola szíve, mely veszélyek között nyugodtan maradt, erősen dobogott, midőn ablaktól ablakhoz lopódzva végre az utolsóknak egyike előtt megállt.
A szobában, melybe látott, minden nyugodt vala. Az ágyon alvék, vagy legalább mozdulatla-nul feküdt neje, mellette a beteg felett őrködő Vilma ült, távolabb az asztal mellett régi bibliájában az öreg Liptákné olvasott, s időről időre lábával egy mellette álló bölcsőt ringatott, közel hozzá, széken, arcával épp az ablak felé fordulva, Viola kisfia, korának boldog kiváltsága szerint aludva felejté bajait. A szobában minden hallgatott, s Viola benézve, sokáig élvezheté a viszontlátás keserű boldogságát, mely rég száraz szemeit tiszta cseppekkel tölté el. E nő, ki betegen, talán a halál küszöbén önlakából elűzetve mások könyörületére szorult, e fiú, ki megbecstelenített névvel, barátok s rokonok nélkül, koldulva fogja föltartani életét, hogy ha majd megnő, mint apja, zsivánnyá váljék ő is, e csecsemő, kinek még anyja sem kívánhat egyebet, mint hogy minél előbb hagyja el e világot, melyben, ha anyja mellétől elvált, csak keserűség vár reá — lehet-e szomorúbb látmány, mint ez? S mégis volt-e az üldözöttnek más valamije, mit e világon magáénak nevezhete? Ha az erdőkben vagy a róna nádasai között napokig bolyongott, mi vigasztalta, mi tartá föl lelkének erejét egyéb, mint azon viszontlátás reménye, mely szemeit most könnyekkel tölti? Oh, nem gyanítja senki, mennyi fájdalom fér meg egy emberi kebelben; nem sejdítjük, mennyi nemes gondolat, mennyi szép s fönséges érzemény rejtezik sokszor még annak keblében is, kinek feje fölött a világ rég eltörte az ítélet pálcáját!
A csecsemő most egyszerre sírni kezde. Liptákné karjaira vette, s föl s alá járt a szobában. A kis Pista szemeit dörzsölve tekintett maga körül, mintha nem tudná, hol van. Egyszerre a kisfiú az ablak felé tekint, s Violát, ki mindenről megfeledkezve mozdulatlanul álla ott, meglátja, leugrik székéről, s kezeit öszvecsapva “apám, apám” fölkiáltások közt feléje fut.
— A kegyes isten ne adja, hogy itt legyen — szóla Liptákné, ki azalatt szintén az ablakhoz jött — , álmodban beszélsz, jó fiú, hallgass, hogy föl ne költsd anyádat.
— Édes lelkem, nénikém — szólt a kisfiú suttogva — , nem álmomban szóltam, bizony itt volt, ott állt az ablaknál még kurta bundája virágait is láttam.
— Hisz látod, senki sincs itt.
— Igaz — felelt a fiú félig sírva — , most nincs itt, de itt volt, azt elhiheti nénikém; mikor az ablakhoz jöttem, egyszerre eltűnt ott a bokrok közt, de bizonyosan a kertben van, mindjárt kimegyek s előhívom.
— Mi jut eszedbe, fiú? — szóla Liptákné a gyermeket kezénél föltartva — , hisz apád... — És a jámbor asszony elhallgatott, nem találva szót, mellyel a fiúnak azt, mit apjáról mondani akart, szelíden kifejezhetné.
— Igaz — viszonzá a fiú, szemeit törülve — , apámnak el kell bújni, de ugye az nem igaz, hogy apám zsivány, mint a pandúrok mondták?
— Nem, nem, fiam — felelt Liptákné suttogva — , csak maradj te nyugodtan, s ne szólj senkinek; érted, senkinek, még a kisasszonynak sem, én majd kimegyek, s ha apád a kertben van, beszélek vele.
Vilma, ki a kisfiú kiáltásánál első pillanatban igen megijedt, most maga is elhivé, hogy csak álmában szólt, s magához szólítva Pistát, az ágy mellett maradt; Liptákné a kertbe ment.
Viola helyzete azalatt igen kétségessé vált. Visszavonulva az ablaktól, hol fia által megismerte-tett, észrevevé, hogy mozdulatai még valaki által kémleltetnek. A rés mellett, hol előbb bejött, valaki állt. A kétes világban, melyet az ablakok e helyre vetének, nem ismerheté meg a leskelődőt, de látta, hogy az alak, mihelyt észrevevé, hogy láttatott, azonnal visszavonult, s tisztán hallotta, hogy futva távozik.
Mit tegyen? A kertben nem maradhatott, sokkal kisebb s minden oldalról nyíltabb volt, mint hogy abban magát elrejthette vagy védelmezhette volna. Az utcákon a falu népességén kívül katonák s pandúrok álltak, benn a házban csupa idegenek, kikre magát nem bízhatá. Már újra megkondult a harang, s közelgő lámpák s lépések arra intének, hogy üldözői hollétéről tudósítva, ismét talpon vannak. Ily körülmények közt jött Liptákné, s halkan kimondva Viola nevét, ez, mert más módot nem látott, egyenesen hozzá ment, s elmondá helyzetének egész veszélyességét.
— Ej, ej, miért jöttél, öcsém, éppen ma? — szólt az öreg — holnaputánig az egész lármának vége lesz, s bátran jöhettél volna.
— Jól van, jól, de mit tegyünk most? Bevezethet kend a házba, anélkül hogy észrevennék?
— Anélkül, hogy észrevennék — nem, de a nótárius nincs honn, s Vilma nem lesz Júdásod, csak várj itt reám. — S az öreg bement, s Viola falhoz támaszkodva nyugodtan várá jöttét. A lárma azalatt még nagyobb lőn, künn az utcán kardcsörgés, s a szolgabírónak mérföldre ható káromkodása hallatszott, midőn a háznak kertfelőli ajtaja megnyílván, Liptákné a várónak jelt adott; s Viola, a fal mellett csúszva, úgyhogy az ablakok világa őt nem érheté, eljutott menedékhelyére.
— Hol van, hol? — harsogá Nyúzó a kerítés mellett — hát végre hurokra kerül a drága madár.
— Csak bátran, fiúk — kiabálta az esküdt jóval hátrább — , csak bátran, nincs mitől félni. Aki őt megfogja, s kötözve a nemes vármegye kezébe szolgáltatja, száz forintot kap. Csak előre, fiaim, hogy az ördög vigyen el.
— Hát a kert másik oldalán van-e valaki? — kérdé egy óriási hang, melyben mindenki a csendbiztos szavára ismert.
Nem felelt senki.
— Átkozott naplopók, mit ácsorogtok itt! — ordítá ismét Nyúzó Pál. — Miért nincs senki a másik oldalon?
— Azt parancsolta a teins úr, hogy idejőjünk — szóla közbe remegve egy pandúr, mire feleletül csak egy csattanás, melyet ily sötétben könnyen pofoncsapásnak is gondolhatott volna valaki, hallatszott.
— Lóduljatok át a másik oldalra, de ne felette sokan, kössétek meg jól.
— Ha ellentáll — kiálta ismét az esküdt — , csak mindjárt agyon kell lőni.
— Majd bizony — vága közbe az érdemes főbíró — , aki agyonlövi, azt én verem agyon. Azon szatiszfakciótól, hogy én akasztatom föl, nem fosztatom meg magamat.
Ily készületek s rendelések között, melyek a szokott magyar pontossággal adattak s teljesíttettek, Liptákné a zsiványt a kamrába egypár hordó mögé rejtette el, s nyugodtan bölcsőjéhez ült, mint annakelőtte.
Vilma egész testén remegett.
— Ne féljen, kisasszony — szóla Liptákné nyugodtan —